Agyarcsigák


A puhatestűeknek van egy olyan kis osztálya, mely nem annyira ismert és gyakori, mint a csigák, vagy a kagylók, s nem is olyan híres, mint a fejlábúak. Ezek az agyarcsigák, tudományos nevükön az ásólábúak.

    

A csiga elnevezés ellenére, közelebbi rokonságban állnak a kagylókkal, melyre bizonyíték a - kagylókra is jellemző – szimmetrikus test.

A földtörténeti ordoviciumban már jelen voltak, erre bizonyíték a nagyszámú fosszilis maradvány. Az eltelt évmilliók során azonban alig változtak.

Az állat által létrehozott héj, elefántagyarhoz hasonló, belül üreges, mindkét végén lyukas, felülete lehet sima, vagy bordázott. A bordák száma és vastagsága fajonként változó.

         

 

Ugyancsak fajonként eltérő a héj színe is, mely a fehértől, a krémszínen keresztül, a zöldig változhat.

Méretük az 1 - 2 centiméteres nagyságtól, a 14 -15 centiméteresig terjed.

Ezek az állatok kifejezetten tengeri életmódot folytatnak, édesvízi fajok nem ismertek.

Rendszertanuk 350 körüli fajt tart nyilván.

Az agyarcsigák a homokos tengerfenéken élnek, egyes fajok az árapály zónában, míg mások mélytengeriek, s nem ritkán az 5000 méteres mélységek lakói.

Az ásólábú elnevezés tökéletesen illik ezekre az állatokra.

A homokos tengerfenékbe ferdén ássák be magukat úgy, hogy az agyar hegyesebb vége áll felfelé.

Táplálkozáskor a csiga kibúvik a homokból, s lassú csúszásba kezd. Izmos lábát kinyújtja, melybe vért pumpál, így az megduzzad, a szélén lévő lebenyek kiszélesednek.

Ezeket az állat horgonyként használja, rögzíti vele magát, majd lábai után húzza testét a héjjal, miközben barázdát szánt a homokba.


Mászás közben lábain kívül a tapogatóit is kinyújtja, melyek egy körön helyezkednek el. A kör közepén található a szájnyílás.

Az agyarcsigák elsősorban az aljzaton lévő apró szervezeteket fogyasztják.

Táplálékát tapogatói segítségével szerzi meg, melyeknek végén ragasztóanyagot termelő mirigyek vannak. A táplálék a szájnyílásba, a tapogatókarok segítségével kerül.

A héjon gyakran láthatunk gyűrűszerű növekedési vonalhibákat.

Ennek oka lehet mechanikai sérülés, melynek során a héj roncsolódott, azonban az állat túlélte a támadást, s a sérült részt kijavította.

Mélytengeri fajoknál előfordulhat az időszakosan fellépő táplálékhiány, ekkor nincs a héjba beépíthető anyag.

A héj építése nem áll le csupán lelassul, vastagsága számottevően csökken.

Amikor a táplálékhiány megszűnik, s az állat újra elegendő élelemhez jut, a héjba ismét elegendő anyagot képes beépíteni, a növekedés gyorsul, a héj vastagsága növekszik.

Ennek az átmeneti táplálékhiánynak a héjon nyoma marad gyűrű formájában. A hím és a nőstény egyedek nem különböznek.

A nőstény által lerakott nagyszámú pete a hím által kibocsátott ivarsejtekkel a külvilágban egyesül.

A lárvák eleinte úszó életmódot folytatnak, csupán fejlődésének későbbi szakaszában térnek át a fenéklakó életmódra.

A látványos héjakat az észak-amerikai indiánok előszeretettel használták ékszerek készítésére.

         

tengherk Vissza a kezdőlapra         tengherk Vissza a TENGERI HERKENTYŰK menűbe