Ászkarákok


       

Biztosan mindenki látott már ászkarákot, kis, szürke, rovarszerű állatot, akár a kert nedvesebb, vagy a pince hűvösebb zugában.

Egy kézlegyintéssel, s „hisz ez pincebogár” megjegyzéssel el is feledjük.

Azonban amit pincebogárnak neveztünk, az a valóságban ászkarák, amelynek semmi köze sincs a bogarakhoz, sőt a rovarokhoz sem.

Mint igazi nevéből is sejthetjük, ez egy rák.

Rendszertanilag a magasabb rendű rákok közé tartoznak.

A talált megkövesedett maradványok alapján megállapították, hogy már a földtörténeti devon korban is jelen voltak.

A törzsfejlődés során a vízi életmódot folytató ászkarákok elhagyták a vizet, s meghódították a szárazföldet. Ma tengeri, édesvízi, és szárazföldi fajok egyaránt ismertek, a leírt fajok száma meghaladja a tízezret.

A testet kitin szelvényekből álló váz alkotja, melyeket egymással izom köt össze, ez biztosítja a hajlékonyságot.

Hét pár lábuk és két pár ízelt csápjuk van.

A tengeri fajok megtalálhatók a parti zónában, mint az európai tengerpartokon is gyakori fürdőászka.

Vannak mélytengeriek, a csoport legnagyobbika az 50 centimétert is meghaladó óriásászka.

A tengeri fajok egy része moszat és dögevő, másik részük ragadozó, s szép számmal akadnak köztük élősködő életmódot folytatók.

 

Az élősködők elsősorban halakon, azok bőrén, úszóin, de egyes fajok a szem körül, sőt a szájban élnek. Ezeket a halparazita ászkákat a haltetvek csoportjába soroljuk. Horgas, karmos lábaikkal tapadnak meg a halak bőrén, pengeéles rágóikkal megsebzik, s így a gazdaállatból táplálkoznak.

 

A Balti-tengerben is honos a Saduria entomon bizonyos időszakban vészesen elszaporodik, s heringállományban jelentős pusztítást végez. A rákokra jellemző vedlést, mely a növekedés elengedhetetlen feltétele, magas szintre fejlesztette. Nem egyszerre vedli le kinőtt páncélját, hanem két alkalom szükséges a cseréhez. Így a rák nem hagyja el a gazdaállatot, s nem kell másikat keresnie. A kétszakaszos vedlési formát ekdizisnek nevezzük.

      

Más ászkarákok nem halakon, hanem egyéb rákfajokon élősködnek.

 

Édesvízben – hazánkban is gyakori – a közönséges víziászka. Az 1 centiméter körüli kis rákok hasonlítanak a szárazföldi rokonokra, testük lapos, szürke, néha foltos.

 

Elsősorban korhadó, bomló növényi táplálékot fogyasztanak.

A vízbehullott falevelek hasznosítható állományát kieszik, míg a levélerezet hálószerűen megmarad.

Olyan szélsőséges körülmények között is élnek vízi ászkák, mint a barlangok hidegvízi patakjai. Mivel ezekre az élőhelyekre az örök sötétség jellemző, nincs szemük, teljesen vakok.

A szárazföldi ászkák, mivel felhagytak a vízi életmóddal, kifejlődött a légzőrendszerük, mely lehetővé teszi a légköri levegő hasznosítását.

A szárazföldiek általában hűvös és nedvességkedvelők, de sivatagi fajok is ismertek.

Általános jellemzőjük, hogy éjszaka aktívak, a nappalt kövek, vagy kéreg alatt, gyökerek között töltik.

 

Ha a kertben megfordítunk egy régóta nem bolygatott követ, biztosak lehetünk benne, hogy találunk alatta ászkarákot. Megfigyelhetjük, hogy fény hatására azonnal az árnyékos, sötét helyre menekülnek.

Jelentős szerepük van a lebomló folyamatokban. Korhadékot, bomló szerves anyagot fogyasztanak, s ezzel segítik a humuszképződést.

A szárazföldi ászkarákokra jellemző, hogy ürüléküket ismételten elfogyasztják, ezt a jelenséget koprofágiának nevezzük. Ennek jelentősége, mivel az ürítés folytán a bakteriális bélflóra egy része távozik, az újbóli elfogyasztással azt gazdagítják, állítják helyre.

Az ászkák a táplálékláncban is lényeges szerepet töltenek be, ugyanis sok rovar és madár táplálékát alkotják. Legveszélyesebb ellenségük azonban nem rovar, vagy madár, hanem egy féreg, melynek fejlődése az ászkák nélkül nem valósul meg.

A buzogányfejű féreg a madarak parazitája, a fertőzött madár üríti annak petéit. Táplálkozás során a peték bejutnak az ászkába, ahol kikelnek, s az ászka azoknak köztesgazdája lesz. A féreg, hogy a madárba jusson különleges taktikát talált ki.

Az éjszakai életmódot folytató ászkák viselkedését a fejlődő lárva megzavarja, melynek következményeként az ászkák nem a hűvös, sötét, nyirkos, hanem a száraz, világos, napsütötte helyeket keresik. Ettől fogva persze könnyen zsákmányul esnek a madaraknak.

   

 

Bizonyos szárazföldi ászkák veszély vagy támadás esetén védekező pózt képesek felvenni, teljesen begömbölyödnek, olyanok lesznek, mint egy puskagolyó. Ilyenkor a Dél-Amerikai tatuhoz hasonlítanak, innen kapták tudományos nevüket, Armadillo a tatu neve, armadillum pedig az ászkaráké. A vész elmúltával a gömb pozíciót megszüntetve, ismét kiegyenesednek.

       

Az ászkarákoknál hímek és a nőstények hasonlók, a hímek általában valamivel nagyobbak.

A nőstényekre jellemző az ivadékgondozás, a petéket a test alatt, a lábak között hordozza, kelti ki.

Természetesen így túl sok utódot nem képesek felnevelni.

Még néhány ászkarák


  
  
  
  
  
  
  
  
  

tengherk Vissza a kezdőlapra                                    tengherk Vissza a RÁKOK menűbe