Magyarország békái


A békák ötezernél is több faja a kétéltűek osztályának egyik rendjét alkotja. Közös jellemzőjük a farok hiánya kifejlett állapotban, - ezért farkatlan kétéltűeknek is nevezzük őket - a lapított test, a viszonylag gyenge elülső és az izmos, hosszú ugrólábbá fejlődött hátsó végtagok, és a dülledt szemek.

Általában víz közelében élnek, bár akadnak szélsőséges körülményekhez alkalmazkodott (például sivatagi vagy egész életüket vízben töltő) fajok is. Sok békafajnál kiemelt szerep jut a szaporodási időszakban a hangadásnak (brekegés, kuruttyolás), amelyet felfújható torokzacskóik segítségével valósítanak meg.

A többi kétéltűhez hasonlóan petékkel szaporodnak. Lárváikat ebihalaknak nevezzük, vízben nevelkednek, kopoltyújuk van és hiányoznak végtagjaik. Fejlődésük során kialakul tüdejük, majd kinő hátsó- és elülső lábuk, végül eltűnik farkuk.

A felnőtt példányok ragadozó, rovarevő életmódot folytatnak.

A béka csontváza

Bár a rend igen terjedelmes, hazánkban mindössze 12 békafaj honos, melyekkel kirándulásaink, túráink alkalmával találkozhatunk.

Vöröshasú unka (Bombina bombina)

Észak-, Kelet- és Közép-Európa síkvidékeit népesíti be, délkeleten pedig egészen Nyugat-Törökországig lehúzódik. Ázsiában az Urálon keresztül Észak-Kazahsztánig terjedt el. Hazánkban a sík- és dombvidékek lakója, gyakorlatilag minden tájegységben megtalálható.

Kedveli a náddal, hínárral, békaliliommal és békabuzogánnyal benőtt vizeket. A nagyobb kiterjedésű, állandó vízállásokat előnyben részesíti, de megél csatornákban, holtágakban, mocsarakban, kiöntésekben, és nagyobb pocsolyákban is. Gyorsfolyású vizekben ritka. Igényes a víz tisztaságára.

A vöröshasú unka hátoldala szürke, zöld vagy fekete, bőrét lekerekített szaruszemölcsök borítják. Hasoldala a narancssárgától a sötétpirosig terjedő színárnyalatú, egymástól jól elkülönülő foltokkal tarkított. A has fekete alapszínében tűhegynyi fehér pontok is láthatóak.

A kifejlet állat 35-50 milliméterre, lárvája 15 - 35 milliméterre nő meg.

A vöröshasú unkák általában március végén, május elején jönnek elő a szárazföldi búvóhelyükről, és vándorolnak a vizekbe. Ekkor kezdődik párzási időszakuk, ez alatt aktív egyedeket nappal is lehet látni. Szívesen sütkéreznek a sekély vízben, a hímek alkotta kórusok sötétedéskor kezdenek énekelni. Az állomány nagy része egész nyáron a vízben vagy vízközelben marad, melyet csak ősszel hagynak el a teleléshez. Párzási időszakban a hímek jellegzetes "unk-unk" hívóhangot adnak.

Területvédő viselkedést is mutatnak, lábukkal vízrezgéseket keltenek, ezzel jelzik területük nagyságát. A nőstények összesen 100 - 300 petét raknak le kisebb csomókban, a vízinövények leveleire. Az ebihalak 2 - 2,5 hónap alatt alakulnak át. Főleg algákkal táplálkoznak. A frissen átalakult békák vízi rovarokat esznek, a felnőtt egyedek pedig mindenféle rovart, és vízi gerincteleneket.

Veszély esetén a vöröshasú unka védekező pózt vesz fel, úgynevezett "unkareflexet" mutat. Végtagjait és fejét felfeszítve, hátát homorítva élénk színű hasi oldalát mutatja, szemét eltakarja, esetenként a hátára is fordul. Tizedelői elsősorban madarak, de a ragadozó kisemlősök is előszeretettel fogyasztják. Bőrváladékának méreganyaga gyengébb, mint a sárgahasú unkáé.


Sárgahasú unka (Bombina variegata)

Közép- és Dél-Európában honos, nyugaton Franciaországig, északon Németországig hatol. Keleten a Kárpátok hegyvonulataiban, délen pedig a Balkán-félszigeten fordul elő.

Hazánkban a középhegységekben a Bakony, a Pilis-Visegrádi-hegység, a Mátra, a Bükk és Mecsek, az Őrség, Zemplén és Aggteleki-karszt területén találhatók.

Hegyvidéki vizes élőhelyeket kedveli, előfordulását a domborzat, tengerszint feletti magasság és a csapadékmennyiség együttesen határozza meg.Élnek tavakban és patakok mentén is, de jobban kedvelik a kis méretű, időszakos pocsolyákat, és megtalálhatóak keréknyomokban, erdészeti utakon, vizesárkokban is.

A sárgahasú unka háta szürke, háti szaruszemölcsei hegyesek, tüskések. Hasoldalán a foltok élénk citromsárga vagy halványsárga színűek, és összefüggőbbek, mint a vöröshasú unka, vörös foltjai.

Testfelépítése robusztusabb, mint a vöröshasú unkáé, és nincs hanghólyagja, ezért hívóhangja jóval gyengébb.

A sárgahasú unka bőre mérgező váladékot termel, ami nyálkahártyára kerülve égető, csípő érzést okoz.

A kifejlet állat 40 - 60 milliméterre, lárvája 30 - 55 milliméterre nő meg.

   

Az ebihalak 1,5 - 2 hónap alatt alakulnak át teljesen, majd elhagyják a vizet. A lárvák algát, a kifejlett egyedek elsősorban szárazföldi ízeltlábúakat fogyasztanak, de vízi gerinctelenek is szerepelnek az étlapjukon.

   

Veszély esetén fejüket és végtagjaikat felszegve, hátukat homorítva minél többet igyekeznek mutatni színes hasoldalukból, azaz a jellegzetes "unkaraflexet" mutatják. Ezzel igyekeznek eltántorítani ellenségeiket. Fő predátoraik a ragadozó kisemlősök, a bőrük által termelt mérgező váladék miatt nem számítanak a madarak kedvenc csemegéi közé.


Barna ásóbéka (Pelobates fuscus)

Nyugat-, Közép- és Kelet-Európában, valamint Nyugat-Ázsiában szinte mindenütt előfordul. Hazánkban a sík- és dombvidékeken honos, a magasabb hegyeket általában elkerüli.

A barna ásóbéka a legkülönbözőbb élőhelyeken megtalálható, így pl. lombhullató és tűlevelű erdők szegélyzónájában, réteken, az emberi településeken parkokban, kertekben, mezőgazdasági területeken. Előnyben részesíti a laza talajú élőhelyeket, nem kedveli a sziklás vagy erősen kötött talajokat. Ásó hajlama, rejtőzködése miatt számára ez felel meg a leginkább. Többnyire az alacsonyabb fekvésű síkvidékek lakója, de 600 - 700 méteres tengerszint feletti magasságon is előfordul. Szaporodáshoz az állóvizeket, a kisebb-nagyobb tavakat, vízzel elöntött, vízinövényekben gazdag területeket keresi fel.

A barna ásóbéka zömök testalkatú. A fej nagy, a hátsó lábak rövidek. Bőre sima, legfeljebb néhány szétszórt elhelyezkedésű szemölcs figyelhető meg rajta. A pupillarés függőleges, a szivárványhártya általában aranyszínű. A mellső végtag ujjai szabadok, a hátsó lábujjak közötti úszóhártyák jól fejlettek. A lábközépcsontok tájékán lévő dudor ásósarkantyút képez. A hímeknek nincs hanghólyagja.

Színezete nagyon változatos, a hímek alapszíne sárgás-, a nőstényeké inkább szürkésbarna, amelyet nagy sötétebb foltok és apró vörös pontok tarkítanak. Az ivari kétalakúság kifejeződik a testméretekben, a hím teste kisebb, a kifejlett nőstények elérhetik a 8 centimétert.

A barna ásóbéka rejtőzködő életmódú, elsősorban éjjel aktív faj. Főleg a saját maga által ásott földalatti lyukban tartózkodik, mely akár 60 centiméter mély is lehet, de elfoglalja a kisemlősök elhagyott járatait, meghúzódik kövek alatt is. Táplálkozásra a csapadékos, párásabb napokat, választja. Nappal csak a szaporodási időszakban mozog, a szaporodóhelyre is elsősorban éjszaka vándorol.

Táplálékát a talajfelszínen mászó rovarok, pókok más gerinctelen állatok alkotják. Fagymentes hibernálóhelyét szeptembertől novemberig keresi. Akár 2 méter mélyre is beáshatja magát, vagy rágcsálók járataiban vészeli át a telet. Szaporodása márciusban, áprilisban kezdődik, néha elhúzódik júniusig is. A hímek víz alatt hallatják viszonylag halk hangjukat, nem alkotnak kórust. A nőstények is adnak hangot.

   

Vastag petezsinórjukat vízinövények köré tekerik. A peterakást követően a pár tagjai elválnak, majd az éjszaka folyamán elhagyják a vizet, alkalmas búvóhelyet keresnek. A kelés 5 - 11 nap után megtörténhet, a lárva fejlődése 55 - 110 nap is lehet. Az ebihalak kezdetben inkább a vízfenéken, később a vízközben, majd a felszín közelében tartózkodnak.

   

Táplálékukat eleinte algák, növényi törmelékek, és a legkülönbözőbb állati eredetű anyagok alkotják. Planktonikus rákokat, puhatestűeket, más kétéltűek vagy akár saját sérült, legyengült fajtársaikat fogyasztják. Átalakulásuk július és szeptember között zajlik. A fiatalok a víz közelében maradnak, ott hibernálnak.

Veszélyhelyzetben testüket felfújják, ijesztő hangot adnak, bőrükön át fokhagymaszagú, kellemetlen váladékot bocsátanak ki. Ivarérettségüket kétéves korukban érik el, átlagos élettartamuk 10 év.


Zöld varangy (Bufo viridis)

Középkelet-Európában és Ázsia nagy területein honos. Nedves rétek, száraz hegyoldalak, kertek és bányák lakója.

Magyarország területén sík- és dombvidékeken sokfelé előfordul, de a magasabb hegyvidéki területeket nem kedveli. Gyakran lehet találkozni vele emberi környezetben, településeken, kertekben, szántóföldek szegélyzónáiban is.

A zöld varangy erőteljes testfelépítésű, a nőstények 9 - 10 centiméteresek, a hímek kisebbek, 7 - 8 centiméter közöttiek. A feje rövid, szélesebb, mint amilyen hosszú. Állkapcsai fogatlanok. Orrcsúcsa lekerekített, pupillája vízszintes tojásdad alakú, a szivárványhártya fémeszöld színű. A hímeknek külső hanghólyagja van, torkuk kékes árnyalatú. Hátbőrük kevéssé szemölcsös, dudoros, szürkés vagy olívzöld.

A hímek elülső végtagján az 1. ujjon (szaporodási időszakban a 2. és a 3. ujjon is) szarupárna található, hátoldaluk alapszíne nászidőben a nőstényekénél sokkal zöldesebb. Az elülső végtagjuk megvastagszik, és pirregő hangot adnak.

A frissen kelt ebihal 3 - 4 milliméteres, de 50 milliméterre is megnőhet. Átalakuláskor a kis varangyok legalább 10 milliméteresek, de elérhetik a 15 - 20 millimétert is.

A zöld varangy igen jól elviseli a +40 Celsius fokos hőmérsékletet is, ha elveszítik testük víztartalmának felét elpusztulnak. A száraz területeken éjszakánként felkeresik a vizes helyeket, hogy pótolják az elvesztett folyadékmennyiséget.

Szürkületben és éjjel aktív, napközben általában a maga ásott kis mélyedésekbe rejtőzik, de felhasználja a rágcsálók földalatti járatait, vagy a farönkök, kövek alatti üregeket is.

A szaporodási időszakban nappal aktív. A hibernációja szárazföldi búvóhelyeken egyesével vagy csoportosan történik, ritkán előfordul, hogy a vízben telel. Lakott területeken elfoglalhatja a pincéket, fatárolókat, vízóraaknákat. Hazánkban általában április-május hónapban szaporodik. A hímek sötétedést követően pirregő hangon, gyakran kórusban énekelnek. Párzáskor a hím a nőstényt hónaljtájékban karolja át.

Előfordul, hogy kis vízterekben csoportosan raknak petét, melyeket 2 - 2 sorban raknak le a dupla zsinórban, amelyet vízinövények köré tekernek. A nőstény által lerakott 2 - 8 méter hosszú petezsinórok akár 10000 - 12000 petét is tartalmaznak. A peterakás 1 - 2 óra alatt lezajlik, majd elhagyják a vizet.

Az ebihalak napközben a sekély vízben kutatnak kezdetben elhalt növényi részek és algatáplálékuk után, éjjel viszont lehúzódnak a mélyebb rétegekbe. A frissen átalakult kis varangyok tömegesen jelennek meg a vizek partján. Kezdetben igen apró rovarokat, ugróvillásokat, atkákat és legyeket fogyasztanak. A kifejlett zöld varangyok hangyákkal, pókokkal, és más rovarokkal táplálkoznak. Ivarérettségüket 4 - 5 éves korukban érik el. Élettartamuk 14 év is lehet. Ha veszélyhelyzetbe kerülnek, bűzös váladékot bocsátanak ki, és "tiltakozó" hangot adnak. A zöld varangyot lárvaállapotban sok nagytestű ragadozó rovarlárva, kifejletten számos ragadozó kígyók, madarak fogyasztják.


Zöld levelibéka (Hyla arborea)

A zöld levelibéka széles elterjedésű, szinte egész Európában előforduló faj, azonban nem fordul elő a Brit-szigeteken, Svédország déli csücskét leszámítva a Skandináv-félszigeten, valamint hiányzik Franciaország déli, az Ibériai-félsziget délkeleti részéről, és a Baleári- szigetekről. Elterjedési területe keleten egészen Törökországig, Oroszország nyugati részéig, és a Kaukázusig nyúlik.

Hazánkban mindenütt előfordul. Megtalálható a sík-, domb- és hegyvidékeken egyaránt. Kedveli a nedves élőhelyeket, de a szaporodóhelyektől akár több kilométer távolságban is lehet vele találkozni. Lakott területeken is megtalálja életfeltételeit.

A zöld levelibéka karcsú testű, hátsó lábai igen hosszúak. Testmérete általában az 5 centimétert nem haladja meg. Orra lekerekített, szivárványhártyája aranysárga. A pupilla vízszintes rés alakú. Hátoldalának bőre sima, míg a hasoldal szemcsézett. Színe a hátoldalán a zöld valamely árnyalata, a hasoldal fehéres-sárgás. A hát és a hasoldal határán mindkét oldalon az orrnyílásoktól hátrafelé fehér sávval szegélyezett vékony, megszakítás nélküli fekete sáv húzódik végig. Nyelve elől lenőtt, kicsapható. A végtagok ujjai tapadókorongban végződnek, melyek segítségével rendkívül jól másznak a növényeken.

A nőstények általában nagyobbak. A hímeknek külső, toroktájéki hanghólyagjuk van, amely nyugalmi helyzetben is felismerhető. A torok sötétebb sárgásbarna, ráncolt.

A zöld levelibékák kora este és éjjel aktívak, nappal inkább napsütötte helyeken pihenő példányaival találkozhatunk. Sötétedéskor általában lemásznak a talajra, ahol bőrükön át vizet tudnak felvenni, illetve táplálék után kutatnak. Ősszel keresik fel a hibernálásra alkalmas helyeket. A telet a talajban, földalatti üregekben, rágcsálók járataiba húzódva, kövek alatt, fák odvaiban vészelik át, de áttelelhetnek az iszapban is.

Szaporodásuk általában április - május hónapokban történik. A szaporodó helyeken jóval több hím fordul elő, mint nőstény. A hímek összegyűlnek a peterakásra alkalmas víztereknél, ahol sötétedés után kórust alkotva hallatják érdes hívóhangjukat, így vonzva a nőstényeket. A nőstények követik a hímeket a vízbe, majd a peterakást követően el is hagyják azt.

A sárgásfehér színű pete átmérője 1,5 - 2 milliméter. A peték lerakása több részletben, kisebb csomókban történik, összesen akár 500 - 1000 petét is rakhatnak. A 3 - 5 milliméter hosszú lárvák 4 - 8 nap alatt kelnek ki, és 40 - 60 nap alatt alakulnak át. Az ebihalak átalakulása júniustól szeptemberig megy végbe az elterjedési területtől és a helyi klimatikus viszonyoktól függően. Ivarérettségüket a hímek egyéves, a nőstények kétéves korukra érik el. Átlagos élettartamuk 15 év.

Táplálékukat rovarok képezik, de elfogyasztják a pókokat és a kisebb csigákat is. Gyors mozgásuk, ugrásuk révén a repülő rovarokat is ügyesen elkapják. Vízben fejlődő lárváikat a ragadozó rovarok és azok lárvái nagy számban fogyasztják.


Gyepi béka (Rana temporaria)

Elterjedési területe hatalmas, a Pireneusoktól az Urálig tart. Európában a legészakabbra hatoló kétéltű, a sarkkörön jócskán túl is élnek példányai.

Magyarországon a gyepi béka a magasabb hegyvidékeinkhez és hűvösebb, csapadékosabb tájainkhoz kötődik. Megtalálható az Északi-középhegységben, a Pilis-Visegrádi-hegységben, a Mecsekben, valamint az Alpokalján, szinte kizárólag hűvös, nedves erdőkben, hegyvidékek magasan fekvő részei mellett hűvös patakvölgyekben, hegyi réteken, fenyvesekben, fenyéreken, tőzeglápokban.

Nagy, robusztus béka. Hosszúsága a 10 centimétert is meghaladhatja, sokszor a hímek is igen tekintélyes méretűek. Mellső lábai - különösen a hímeké - rendkívül erőteljesek, a hátsó lábakhoz hasonló vastagságúak.

Alapszíne barna, de szürkés, sárgás vagy vöröses árnyalatú is lehet. Hátán feketés foltok, vagy az alapszínnél sötétebb márványozottság is megfigyelhető.

A hímek bőre a párzási időszakban megduzzad, acélszürkés színt ölt, mellső lábaikon porcos-kemény, környezetétől elütően feketés színű hüvelykvánkos fejlődik. A nőstények bőre ekkor szemölcsössé válik, különösen oldalukon. Bőrük igen bőségesen termel nyálkát, ezért tapintása még más békákhoz képest is sikamlós.

A szaporodási időszakon kívül szárazföldi életmódot folytat. Éjszaka, de nedves időben nappal is járhat táplálék után. Ízeltlábúakra, férgekre, csigákra vadászik. Peterakáskor előnyben részesíti a mélyebb, árnyékosabb, hűvösebb tavakat. Általában március elején-közepén bújik elő, párzási aktivitásához szüksége van néhány melegebb napra.

A hímek a tó felmelegedő sarkát foglalják el, két belső hanghólyaggal felerősített, alacsony frekvenciájú morgó hangjuk messze elhallatszik, akár a víz alól is. A nőstények a tó azonos részén petéznek, petéiket más nőstényekéhez tapasztják. Egy - egy petecsomóban, 4000 pete is lehet.

   

   

Az átalakult kisbékák június táján hagyják el a vizet. A gyepi béka kora tavasztól késő őszig aktív, kövek, farönkök alatt, mély avarban, patakmederben elrejtőzve, de akár tavak iszapjában is áttelelhet. Életkora a 10 - 12 évet is elérheti.


Mocsári béka (Rana arvalis)

Franciaország keleti határától és Szlavóniától a Fekete-tenger északi partvidékéig, északon egészen Jakutföldig honos.

Magyarországon a folyókat kísérő holtágak, kemény- és puhafaligetek jellegzetes faja. Előfordul még lápokban, nedves réteken. Alföldi faj, de dombvidékeken is megtalálható, gyakori az ország északkeleti részében, a Tisza mentén. Somogyban és a Dráva mentén is nagyobb állományai élnek. A Dunántúlon a Balatontól északra ritkább, de a Dunától keletre alkalmas élőhelyeken bárhol találkozhatunk vele.

Hegyes orrú, karcsú, közepesen hosszú lábú béka, mérete 6 - 8 centiméter. Hátsó lábának belső sarokgumója kiemelkedő, kemény. Háta barnás színű, közepén gyakran sötétebben szegett világos, hosszanti csík húzódik. Oldalán szintén gyakori az élesen elváló világosabb szín. Hasoldala világos.

   

Az év nagy részében szárazföldi életmódot folytat. Rövid ugrásokkal haladva vadászik különféle gerinctelenekre. Általában március végén, április elején szaporodik, a petézéshez sekély vizeket keres fel.

A nászruhás hím összetéveszthetetlen: feje, háta, sokszor egész felső testfele olajfilmszerűen csillogó égszínkék színűvé válik. A hímek néhány nap alatt öltik magukra a színpompás nászruhát. A hímek nagy tömegben gyűlnek össze az alkalmas helyeken, és a víz alól hallatják halk, bugyborékoló hangjukat.

1500 - 2000 petét tartalmazó petecsomói végig az aljzaton maradnak. Lárváik júniusban alakulnak át. Nem melegigényes faj, késő októberig-novemberig találkozhatunk vele. Vízben vagy annak közelében telel át.


Erdei béka (Rana dalmatina)

Az erdei béka Spanyolország pireneusi részétől a Fekete-tenger kis-ázsiai partvidékéig fordul elő. Megtalálható az egész Balkánon, valamint az Appennini-félszigeten Szicíliáig, észak felé Dániáig és Svédország legdélebbi csücskéig hatol.

Hazánk területén gyakori, a számára alkalmas élőhelyeken az egész ország területén jelen van. Az erdei béka a lomboserdők jellegzetes faja, kirándulók gyakran találkoznak vele. Hazai tölgy- és bükkerdeinkben közönséges. A hegységekben 1000 méternél nem hatol magasabbra.

Közepes termetű, karcsú, feltűnően hosszú lábú béka. A nőstények jellemzően 6 - 8, a hímek 5 - 6 centiméter hosszúra nőnek meg. Orra sokkal hegyesebb, mint a gyepi békáé. Nyugalmi pózban hátsó lábainak sarokízületei a test mögött sokszor összeérnek, igen jellegzetes körvonalakat kölcsönözve az állatnak. Hátának színe világosbarna vagy drapp, előfordulhatnak rajta kisebb sötét foltok vagy márványozás. A hát és a has színe között fokozatos az átmenet, az oldalakra a szürkésbarnás, esetleg halványsárgás árnyalatok jellemzők.

Tavasszal a hímek hüvelykvánkosa világos, a test színéhez hasonló árnyalatú, állaga gumiszerűen ruganyos.

Az erdei béka többnyire éjjel aktív, de párás, nyirkos időben nappal is mutatkozhat. Táplálékát az erdő avarszintjén vagy erdei tisztásokon, sűrű növényzet között keresi. Rovarokra, férgekre, meztelencsigákra vadászik. Erős hátsó lábainak hosszú ugrásaival halad, menekülés közben a nagyobb példányok 1 - 2 métereseket is ugorhatnak.

Peterakóhelyei a tiszta vizű, sokszor időszakos erdei tavak. A hímek megfelelő időjárás esetén már február végén, március elején megjelenhetnek ezeknél, a nőstények is hamarosan követik őket. Párzási időszaka elnyújtottabb, mint más korán szaporodó békáké, jellemzően április elejéig - közepéig tart. A hímek nem alkotnak kórust, lágy, halk, gyorsan, ritmusosan kattogó hangjukat nem erősíti hanghólyag.

A 400 - 2000 petéjüket a párok egyenként rakják le gömbölyded csomókba. Az átalakult kisbékák május végén, júniusban hagyják el a vizet, hegyes orrukról, hosszú, csíkos hátsó lábukról többnyire ekkor már jól felismerhetőek. Az erdei béka az ősz legvégéig aktív marad, a szárazföldön, kövek vagy fatuskók alá húzódva telel át.


Nagy tavi béka (Pelophylax ridibundus)

A nagy tavi béka Eurázsiai elterjedésű faj. Nyugat-Európa nagy részéről, Skandináviából, Írországból, az Ibériai- és az Appennini-félszigetről hiányzik. Dél-Angliában található egy állománya, amely számunkra különösen érdekes, mivel ezek őseit, mint házi kedvenceket és laboratóriumi állatokat a XX. század első harmadában éppen Magyarországról telepítették be a szigetországba. Ázsiában kelet felé egészen Kína nyugati határig megtalálható, sőt Közép-Szibériában is előfordul, és ismertek populációi Afganisztánból és Pakisztánból is.

A nagy tavibéka széles körben elterjedt békafajunk, és a magasabb dombvidékek, hegységek kivételével lényegében mindenhol jelen van, ahol az élőhelyi feltételek adottak a megtelepedésére.

A nagy tavi béka a legnagyobb termetű, vízhez kötött hazai békafajunk, testhossza elérheti a 15 centimétert. Általában közép- vagy sötétzöld színű, a gerince mentén gyakorta látható egy hosszanti vékony, világoszöld csík. Háta egészen sötét olajzöld, hasa piszkosfehér, rendszerint feketés foltokkal tarkított. A combok hátsó fele tigrismintaszerűen sávozott, de eltérően a többi zöldbékánkétól a világos sávok piszkosfehérek, és nem sárgák. A comb a testhosszhoz képest kifejezetten hosszú.

Nászidőszakban a hím mellső lábán sötétszürke hüvelykvánkos fejlődik, hanghólyagja szintén sötétszürke. Hangja jellegzetes, az erőteljes "kvark-kvark" szólamokat, mekegésre vagy kacagásra (innen a másik neve: kacagó béka) emlékeztető brekegéssel keveri. Éjszaka és nappal egyaránt kuruttyol.

Általában nagyobb kiterjedésű, nyílt felszínű víztestekben jelenik meg, ezért szinte bizonyosan találkozhatunk vele halastavaink, horgásztavaink és nagyobb holtágaink partján. Bár a békák többnyire kerülik a gyorsfolyású vizeket, a nagy tavibéka előfordul nagyobb folyóink mentén, még a Duna budapesti szakaszán is felbukkan. Jó sótűrő képességének köszönhetően a növényzetben ritkább szikes tavainkban is főként ez a zöldbékafaj a jellemző.

Igen hamar, már március elején is találkozhatunk vele. A nászidőszak áprilistól júniusig tart. A hímek kórust alkotva csalogatják a nőstényeket a párzóhelyre. A nőstények kislabda méretű petecsomókat raknak le, melyekben általában 600 - 2000, de szélsőséges esetben akár 10000 pete is található.

Az ebihalak nyár végére alakulnak át, de a fiatalok nem vándorolnak el a víz közeléből, kifejezetten vízhez kötött faj. A víz alatt, iszapban telel át. A kifejlett állatok 1 - 4 éves korukban válnak ivaréretté.

Táplálékuk igen változatos, étlapjukon földigiliszták, csigák, ízeltlábúak és alkalmanként más kétéltűek illetve kisebb emlősök is szerepelnek. Ritkán rákapnak a halivadékra is, de ez csak sűrűn telepített halastavakban fordul elő.


Kis tavi béka (Pelophylax lessonae)

Eurázsiai faj, de elterjedési területe lényegesen kisebb a szintén eurázsiai nagy tavi békáénál. Skandináviából szinte teljesen hiányzik, és nincs jelen a Brit-szigeteken, az Ibériai- és a Balkán-félszigeten sem. Olaszország északi felében azonban megjelenik, ahol kizárólag a Pó-folyó mentén telepedett meg. Kelet felé Kazahsztánig jutott el.

Az ország több régiójában gyakori faj, csak a magasabb dombvidékeken és hegységekben hiányzik, egyébként mindenhol megtalálható, ahol van számára megfelelő élőhely. A mocsarak és lápok lakója, de benádasodó sekélyebb halastavakat, lassú folyású folyók mentét és a holtágakat is kedveli.

A hazai zöldbéka-csoport legkisebb tagja, testhossza ritkán haladja meg a 6 - 7 centimétert. Színezete igen változatos, legtöbbször a zöld valamilyen barnászöld foltokkal, csíkokkal mintázott árnyalata.

Nászidőszakban a hímek "kivirulnak", élénk neonsárga, zöldessárga vagy kifejezetten aranyoszöld színt vesznek fel. Hasuk csak ritkán mintázott, fehér, vagy rikítóan hófehér is lehet. Combjuk rövid. Sarokgumójuk magasra emelkedő, az ásóbékáéval vetekedő méretű. Hangja hasonló a nagy tavi békáéhoz, de a "kvark-kvark" szólamokat váltó kacagó szakaszok valamivel magasabbak, és inkább kerepelés-szerűek.

A kis tavi béka többnyire nappal aktív. Előszeretettel napozik a vízparton, de kevésbé kötődik a vízhez. A párzást követően gyakran elhagyja, és félig szárazföldi életmódot folytat nedves aljzatú erdőkben vagy üde réteken.

Nászidőszaka május és júniusig hónapokra esik, ilyenkor a hímek akár százas nagyságrendű kórusokat is képezhetnek.

Sekély vízbe, növények közé rakott kislabda méretű petecsomójukban általában 500-1000 pete van, de találtak már 4400 petét tartalmazó csomót is. Az ebihalak nyár közepére alakulnak át. Ivaréretté 2 - 3 éves korukra válnak. Táplálékuk igen változatos, étlapjukon ízeltlábúak és egyéb gerinctelenek szerepelnek.

Többnyire a szárazföldön telelnek, a téli pihenő szeptember-október tájékán kezdődik, és márciusban ér véget.


Kecskebéka (Rana esculenta)

Közép- és Kelet-Európában gyakori. Nálunk a legkisebb állandó vízállásoktól az egészen nagy folyók holtágaiig bárhol előfordulnak, a folyóvizeket kivéve. Kiváló életteret találtak maguknak az alföldi öntözőcsatornákon. Jól úsznak, egész napjukat is képesek a vízben tölteni. Előfordul, hogy hosszabb - rövidebb időre, a partra is kijönnek, de a víztől nem távolodnak el messzire. Még telelni is képesek a víz alatt.

A kecskebéka mind a nagy tavi, mind a kis tavi békák jellegzetességeivel rendelkezik, színezetét és mintázatát tekintve rendkívül nagy változatosságot mutat. Hátsó ugrólábai rendkívül hosszúak és erősek, akár a 10 centiméteres hosszúságot is elérhetik.

A faj leginkább a tavi békák életvitelét folytatja, ritkán merészkedik távol a víztől, és veszély esetén is azonnal ott keres menedéket. A szárazföldön akár 1 méteres ugrásokkal közlekedik.

   

Mint rokonai, a kecskebéka is ragadozó, hosszú nyelvével ragadja meg különféle ízeltlábúak, elsősorban repülő rovarok közül kikerülő áldozatát. A zöldbékák még táplálkozáskor sem hagyják el a vizet, és környezetét. A vízinövényeken, vagy a partszéleken ülve lesnek áldozataikra, melyek akár apróbb gerinctelenek lehetnek.

Telente a hideg miatt kénytelen vermelni. Sarokgumója lehetővé teszi, hogy a talajba beássa magát, de gyakrabban választja téli álma helyszínéül vizes élőhelye iszapját.

Magyarországon minden hüllő és kétéltű védett!



Botanika Vissza a kezdőlapra                Botanika Vissza a KÉTÉLTŰEK menűbe