A csörgőkígyó


A csörgőkígyók (Crotalus) a hüllők (Reptilia) osztályának a pikkelyes hüllők (Squamata) rendjéhez, ezen belül a viperafélék (Viperidae) családjához, és a gödörkésarcú viperák (Crotalinae) alcsaládjához tartozó fajok.

Az összes fajon megtalálható megkülönböztető jegy a farki csörgő. Ez egy szarugyűrűkből álló szerkezet a farok végén, amit az állat megcsörget, ha úgy érzi veszély fenyegeti.

A kígyók teste általában zömök, átlagos hosszuk 0,5 - 1,4 méter. A nagyobb példányok súlya 2 - 5 kilogrammot is elérheti. A legtöbb fajnál a hímek nagyobbak a nőstényeknél. A nőstények viszont minden fajnál vastagabbak a hímeknél.

A szemek és az orrlyukak között elhelyezkedő üreg a gödörszerv, amely hőérzékeny sejteket tartalmaz. Segítségével a csörgőkígyó a 0,3 Celsius-fokos hőmérséklet különbséget is észleli, így akkor is rátalál a meleg vérű kisemlősökre, amikor teljes sötétség honol.

Hasított nyelvét szüntelenül öltögeti, melyet a száj kinyitása nélkül egy kis ajakrésen át képes kidugni. Segítségével érzékeli a zsákmányra utaló szagnyomokat.

Pislogni nem tud, mivel alsó és felső szemhéjai összenőttek, s ez szemén egy átlátszó réteget alkot, védve a szaruhártyát.

Gerincoszlopuk nagy számú csigolyából épül fel. A csigolyák - a fejgyám kivételével - bordákat viselnek.

A kúszó életmód következtében a szegycsontjuk feleslegessé vált, így visszafejlődött.

A koponya állkapcsi része nagyon laza felfüggesztésű, rendkívüli módon képes az alsó és felső állcsont eltávolodni egymástól. Fogai gyökértelenek - úgynevezett ránőtt fogak - rágásra nem alkalmasak, így táplálékukat egészben nyelik le. A nagy testű zsákmányok lenyelése hosszú és komplikált folyamat, mely után elrejtőznek egy biztonságos helyen, és viszonylag hosszú ideig emésztenek.

A méregcsatorna rendszer és a hosszú, üreges méregfogak harapás közben úgy működnek, mint egy fecskendő és injekciós tű. Ezeken keresztül juttatja mérgét a préda testébe.

   

Napközben általában földalatti üregekben rejtőzik, és kora reggel vagy késő délután kezd aktívvá válni. Ilyenkor a napon sütkérezik, hogy kellőképpen felmelegedjen az esti vadászat előtt. A csörgőkígyók aktívan és lesben állva is vadásznak. A zsákmányállataik főként nyulak, patkányok, kétéltűek, hüllők, de a madarak is megtalálhatóak az étrendjükben. A kígyó miután megmarta a prédát, engedi elmenekülni és a szagnyomát követve találja meg.

Közvetlen veszély esetén a csörgőkígyó S-alakúvá görbíti teste elülső felét, és felkészül a marásra. A testhossza harmadának megfelelő távolságra is ki tud csapni ebből a testhelyzetből. Azonban ha esélyt kap rá, a kígyó inkább visszavonul a támadás helyett. Ha meglepetésszerű támadás éri, akár figyelmeztető csörgés nélkül is odamar.

A kígyó csörgője elszarusodott bőrszelvényekből áll. Minden egyes vedléskor egy további ízzel bővül a csörgő. Az egyes szelvények laza láncba rendeződnek, az egészet egy kis függelék rögzíti a kígyó testéhez.

Amikor a kígyó elérte végleges testhosszát, a csörgő méretei sem változnak többé, ugyanis a régi ízek az újak keletkezésével azonos ütemben válnak le

A párzás során a hím csörgőkígyó végigcsúszik a nőstény hátán és állával végigdörgöli, majd testét a nőstény teste köré tekeri és megpróbálja kloákáikat összetapasztani.

A párzás órákig is eltarthat. A nőstények a párzási idényben több hímmel is közösülhetnek.

A kígyók többsége tojásokat rak, melyet aztán magukra hagynak, és a Nap melege költi ki azokat. A csörgőkígyók álelevenszülők. A tojásokat nem rakják le, hanem saját testükben tartják, míg a kis kígyók ki nem kelnek. Mindez azért álelevenszülés, mert az anyaállat és a kis kígyó között semmiféle anyagcserekapcsolat nem áll fenn. Fejlődésükhöz csak a már kialakult tojásban lévő tápanyagokat használják.

A nemzetségbe 28 faj tartozik. Természetesen az összes bemutatására nem vállalkozunk, csupán néhányat említünk meg.


Gyémánt csörgőkígyó (Crotalus adamanteus)

Észak-Amerika délkeleti részén honos Észak-Karolinától Florida déli csücskéig, nyugaton pedig a Mexikói-öböl partvidéke mentén Louisiana délkeleti részéig.

Ez a faj kedveli a hegyvidéki fenyőerdőket, fenyő- és pálmaligeteket, homokdűnéket, mocsarakat. Egyes helyeken a georgiai üregteknős által készített odúkban húzódnak meg a meleg nyári napokon és a teleket is itt vészelik át.

Az egyik legnagyobb és legnehezebb faj. A legtermetesebb ismert példány 2,4 méter hosszúságú és 15,4 kilogramm tömegű volt. Az átlagos hosszúságuk 1,1 - 1,7 méter közötti, tömegük pedig ~ 2,3 kilogramm. Kivételes esetben a tömegük meghaladhatja az 5 kilogrammot.

A faj mintázata barna, barnásszürke vagy olajzöld alapon 24 - 35 sötétbarna vagy fekete gyémánt alakú folt, némileg világosabb középponttal. A has sárgás színű sötét foltokkal az oldalak mentén. A fejen fehér és sötétbarna sávok váltakoznak.

   

A vemhesség 6 - 7 hónapig tart, és átlagosan 12 utód jön a világra. Habár az utódok néhány órát, esetleg néhány napot az anyával maradnak, az életbenmaradási esélyük elég kicsi. A frissen kikelt példányok hossza 30 - 35 centiméter, és hasonló a megjelenésük a felnőtt egyedekéhez, kivéve hogy a faruk végén egy apró képződmény van a csörgő helyett.

A gyémánt csörgőkígyó akár húsz évig is élhet, de a vadonban általában alacsonyabb a faj várható élettartama.

Bár nem kifejezetten agresszív, az egyik legveszélyesebb észak-amerikai kígyófaj. Mérge a szöveteket roncsolja és erős vérzést okoz. Szerencsére van hatékony ellenmérge.


Texasi csörgőkígyó (Crotalus atrox)

Észak-Amerika délnyugati területeinek sivatagos és félsivatagos tájain él. Nyugaton Kaliforniáig, keleten Arkansasig terjed az állománya. Nem veszélyeztetett faj, noha csökken az egyedszáma.

Az állat átlagos hossza 120 centiméter, de a 215 centimétert is elérheti. Testtömege 1,8 - 6,5 kilogramm közötti.

   

Magányosan él, de fajtársai közelségében telel át. A felnőtt állat tápláléka kisemlősök és madarak, a fiatal állatok tápláléka békák, varangyok és gyíkok.

A texasi csörgőkígyó 20 évig is élhet.

Az ivarérettséget 3 - 6 éves korban éri el. A párzási időszak tavasszal és ősszel van. A tavaszi párzást követően a vemhesség 3 - 4 hónapig tart. Egy alomban 2 - 24 utód jöhet a világra, a nőstény méretétől függően.


Szarvas csörgőkígyó (Crotalus cerastes)

A szarvas csörgőkígyó az Egyesült Államokban Kelet-Kalifornia, Dél-Nevada, Délnyugat-Utah és Nyugat-Arizona régiókban, valamint Mexikóban Sonora állam nyugati és Baja California keleti részén található meg.

Kis méretű kígyó, a kifejlett példányok is csak 40 - 80 centiméter hosszúak. A nőstények nagyobbak a hímeknél, ami szokatlan a csörgőkígyók között.

Nevét a szeme fölötti kiemelkedő pikkelyekről kapta, amelyek funkciója a szem árnyékolása, illetve a felülről lepergő homoktól való védelme.

Az állat ideje egy részét homokba ásva tölti.

A sárgásbarna, krémszínű vagy hamuszürke színezete a talajon való rejtőzést szolgálja. A hátán az alapszínnél valamivel sötétebb, ovális foltok sorakoznak. Hasa fehér, farka végén szaruból álló csörgő található, melynek farokhoz legközelebbi tagja barna színű. Megfigyelték, hogy a kígyó színárnyalata a környezet hőmérsékletétől is függ.

Sajátos, oldalazó mozgással halad, amellyel jobban meg tud támaszkodni a szélfútta homok csúszó felszínén és könnyen feljut a homokdombokra is. Erről kapta angol nevét is (sidewinder). Ezek a kígyók jellegzetes alakú nyomokat hagynak maguk után.

A szarvas csörgőkígyó télen (novembertől márciusig) inkább nappal aktív, majd a forró időszak beköszöntével, áttér az éjszakai életmódra. A fiatal példányok elsősorban gyíkokkal táplálkoznak, amiket farkuk hernyót vagy vergődő rovart utánzó mozgásával csalogatnak magukhoz. A kifejlett kígyók sivatagi rágcsálókra vadásznak és a csalizó módszert már nem használják. Két-három évesen lesznek ivarérettek. A nőstények minden évben képesek szaporodni, de szűkös időkben akár két évet is kihagyhatnak.

Az újszülött csörgőkígyók sajátos, más kígyók esetében ismeretlen módszerrel tartják meg testük ideális hőmérsékletét. A kis kígyók nappalra egyetlen nagy izgő-mozgó tömegbe állnak össze a búvóhely forró bejárata és hűvösebb belseje között és mozgásukkal fenntartják a számukra optimális 32 Celsius fokot.

A szarvas csörgőkígyó mérge kevésbé toxikus mint rokonaié és kis mérete miatt kevesebb mérget is juttat áldozatába. Emiatt a kevésbé veszélyes mérgeskígyók közé tartozik, de súlyos esetben harapása így is halálos lehet az emberre és mielőbbi orvosi segítségre van szükség.


Borzasztó csörgőkígyó (Crotalus durissus)

Ecuador és Chile kivételével minden dél-amerikai országban megtalálható.

Feje tetején és nyakán két sötét csík fut végig. Gerince fölött kiemelkednek a pikkelyek. Színe barna és szürke foltos. Hossza általában 1 - 1,8 méter, fején hőérzékelő szerv található. Mint minden csörgőkígyónak, ennek is csörgő van a farka végén.

   

Tápláléka rágcsálók, madarak, hüllők, melyeket erős mérgével bénít meg, majd egészben nyel le. Gödörkeszervének köszönhetően éjszaka is tud vadászni. Vészhelyzetben csörgőjét nem rázza figyelmeztetően. Mérge veszélyes az emberre, erős idegméreg, bénulást okoz. mely a perifériás izmokon a legerősebb, de végül légzésleállás vezethet halálhoz. A túlélt harapás következménye végleges vakság is lehet.

   

Évente egyszer, 2 - 7 ivadékát vékony hártyában hozza a világra, ahonnan születés után rögtön ki is bújnak az utódok és megkezdik önálló életüket.


Erdei csörgőkígyó (Crotalus horridus)

Az Egyesült Államok keleti és déli államaiban honos, elsősorban domb- és hegyvidékek lombos erdeiben fordul elő.

A kifejlett erdei csörgőkígyók mérete 90 - 150 centiméter, leggyakrabban 100 - 115 centiméteresek, súlyuk pedig 0,5 - 1,5 kilogramm közötti. Az eddig talált legnagyobb példány 189 centiméter volt.

Testük alapszíne sárgásbarna vagy szürke, amin feltűnő sötétbarna vagy fekete keresztcsíkozás figyelhető meg. A keresztsávok egyenesek, M vagy V-alakúak is lehetnek, szélük szabálytalan, cikcakkos. Gyakoriak közöttük az egészen sötétek, sőt szinte egyöntetűen feketék.

   

A vemhes nőstényekkel nyaranta a déli fekvésű, nyílt lejtők gyorsan felmelegedő szikláin lehet találkozni, míg a hímek és a nem vemhes nőstények inkább a hűvösebb, zárt lombkoronájú, erdős részeken fordulnak elő. A csörgőkígyók földalatti odúkban, sziklahasadékokban telelnek át, sok esetben rezesfejű mokaszinkígyókkal és fekete patkánysiklókkal közösen.

Egyik vadásztaktikájuk, hogy kidőlt fatörzsek tetején rejtőzve várják, hogy a talajon futkározó zsákmány közel érjen és akkor megmarják. A madarak közül főleg a földön fészkelő fajok vannak veszélyben, de sok énekesmadár is a kígyók áldozatául esik.

Az erdei csörgőkígyó nagy mérete, hosszú méregfogai és nagy mennyiségű mérge miatt Észak-Amerika egyik legveszélyesebb mérgeskígyója. Ha megzavarják előbb farka végén található csörgőit rázza és figyelmeztetően néhányszor támadója felé sújt és csak azután mar.

A mérgezés fő tünetei az egész testre kiterjedő izomrángásokként jelentkeznek.


Szikla csörgőkígyó (Crotalus lepidus)

Mexikó középső és északi részén, valamint az Egyesült Államok délnyugati határvidékén él. Ritkán haladja meg a 80 centiméteres hosszúságot, de teste meglehetősen vaskos. Feje nagy és a nyaktól jól elkülönül. Szemeiben a pupillák függőleges rés alakúak.

Alapszíne változatos lehet, többnyire megegyezik a környezetében található sziklák árnyalatával. A mészkőben gazdag vidékeken élő csörgőkígyók világosszürkék, ritkásan elhelyezkedő, keskeny, sötétszürke keresztsávokkal. A nagyobb tengerszint fölötti magasságon honos kígyók általában sötétebbek.

   

Sziklás lejtőkön, hegyoldalakon, kőbányákban fordul elő, ahol rejtőszínével jól beolvad a környezetbe. Nem agresszív, ha veszélyt (pl. közelgő embert) érzékel, igyekszik elrejtőzni. Többnyire csak akkor mar, vagy csörgeti a farka végén lévő csörgőjét, ha megpiszkálják, hozzáérnek. Főleg kirándulókat mar meg, akik véletlenül rálépnek, vagy lábukkal súrolják.

A sziklacsörgőkígyó éjjel aktív, ilyenkor vadászik kisemlősökre, gyíkokra, esetenként békákra. Hűvösebb időjárás esetén aktívabbak a többi csörgőkígyófajnál.


Feketefarkú csörgőkígyó (Crotalus molossus)

Mexikó középső és északi felén, valamint az USA délnyugati részén honos.

Általában 75 - 110 centiméter hosszúak, de ritkán elérhetik a 125 - 130 centiméter méretet is. A nőstények valamivel nagyobbak a hímeknél. Kiszélesedő fejétől a nyaka jól elkülönül.

Színe sárgás-olívazöldtől egészen a vörösbarnáig és feketésig terjed, hátán egész testhosszán sötét és világos pikkelyekből álló mintázatot visel. A faj megkülönböztető jellegzetessége - amelyről nevét is kapta -, hogy farka vége minden színváltozat esetében fekete. A fején a szeme és orra vége között, valamint a szeme sarkából ferdén lefelé sötét, maszkszerű mintázat figyelhető meg.

   

Kisemlősökkel, madarakkal, kisebb hüllőkkel táplálkozik. Viselkedése az évszaktól függ, tavasszal és ősszel nappali életmódot él, míg nyáron a hőség elkerülése céljából inkább éjszaka aktív. Télen elhagyott föld alatti üregekbe húzódik és sokszor más kígyófajokkal együtt hibernálódik.

Megfigyelték, hogy hideg esők után az utak aszfaltján napozik. Elsősorban a talajon mozog, ahol homokos vagy iszapos aljzat esetén oldalazó technikával halad előre. Kiválóan mászik fára és jól úszik. Füves síkságokon, félsivatagokban, sziklás területeken, trópusi lombhullató erdőkben, bozótosokban, hegyi erdőkben egyaránt előfordul. A csörgőkígyók közül az egyik legkevésbé agresszív faj és csak akkor csörög és támad, ha sarokba szorítják vagy meglepik. Ha teheti inkább elmenekül.


Tigris csörgőkígyó (Crotalus tigris)

Az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó területén honos.

Rágcsálókkal, madarakkal és hüllőkkel táplálkozik. Marása halálos, melyre elszarusodott pikkelyekből álló csörgőjével figyelmeztet.

Bőrét csíkok díszítik. Viszonylag kisméretű kígyók, tömegük 450 gramm körüli, testhosszuk 460 - 910 milliméter (átlagos hossz 600 milliméter). A legnagyobb eddigi páldány 88,5 centiméteres volt.

   

Bár a tigris csörgőkígyó kicsi, azonban kötekedő típusú és mérge rendkívül veszélyes az emberre, izomelhalást okoz.


Tarajosorrú csörgőkígyó (Crotalus willardi)

Mexikó középső és északi részén, valamint az Egyesült Államok délnyugati határvidékén él.

Kis termetű, többnyire alig hosszabbak 40 centiméternél, de az eddigi legnagyobb példány sem haladta meg a 67 centimétert. A faj jellegzetessége "pisze" orra, felfelé irányuló pikkelyei jól látható tarajt formálnak az orra fölött. Színe világos vagy sötétebb barna (vörösbarna, narancsbarna, rozsdaszínű vagy halványbarna is lehet) amit keskeny, sötét peremű, fehér vagy világosbarna keresztcsíkok díszítenek, de ezek egészen halványak is lehetnek.

   

Az arizonai alfaj fejének oldalán és állán feltűnő fehér-vörösbarna hosszanti csíkozás látható. Az új-mexikói alfajnál hasonló mintázat nem figyelhető meg.

   

A magas fekvésű fenyő-, tölgy- vagy tölgyes-borókás erdők lakója. Többnyire nappal aktív, de nyáron, vagy alacsonyabb fekvésű helyeken alkonyatkor, vagy este is vadászhat. Főleg a talajon mozog, néha felkapaszkodhat kidőlt fatörzsekre, sziklákra, esetleg az alacsony növényekre. A telet hibernált állapotban átalussza. Elsősorban gyíkokkal, egerekkel, nagyobb rovarokkal (százlábúakkal) táplálkozik, ritkábban egy-egy madarat vagy skorpiót is elejt.

Párzási ideje nyáron van. A hímek ilyenkor megküzdenek a nőstényekért, felemelt fejükkel próbálják az ellenfelet a földre szorítani. Egyszerre 2 - 9 utódot hoz a világra, melyek 15 - 20 centiméteresek.

Nem agresszív, az embert többnyire csak akkor marja meg ha megfogják vagy rálépnek. Mérge az emberre nem különösebben veszélyes.


Zöld csörgőkígyó (Trimeresurus gumprechti)

Egyedülálló a csörgőkígyók között, mivel ázsiai faj. Ragyogó zöld színe jellegzetes külsőt kölcsönöz neki. Kína, Laosz, Mianmar, Thaiföld és Vietnam területén honos.

   

Nagy fejű, viszonylag vastag állat. Általában békés, csak élelemszerzés céljából támad, illetve olyankor, amikor valaki zaklatja. A csörgőkígyófélékre jellemző csörgő hangot is ilyenkor hallatja. Életének nagyobbik részét erdős, bozótos helyeken, vagy sziklák között rejtőzködve tölti.


Miből készül az ellenszérum?

A fogságban lévő kígyók mérgét folyamatosan fejik, hogy a leghatásosabb ellenméreghez jussanak.

A levett mérget először felhígítják, majd különböző élőlényekbe fecskendezik. Legtöbbször lovakat vagy bárányokat használnak erre a célra. Az állatok immunrendszere antitestek termelésével válaszol a méregre, így segít abban, hogy az ember ellenanyaghoz jusson a kígyómarás hatástalanításához.

Az állatokból kinyert antitestekből állítják elő az ellenszérumot.

 

Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza a HÜLLŐK menübe