Az elefánt


Az elefántfélék (Elephantidae) három ma élő faja az ormányosok (Proboscidea) rendjének egyetlen ma is élő családját alkotják.

Az elefántok a ma élő legnagyobb szárazföldi állatok, egyben a legtermetesebb szárazföldi emlősök. A legnagyobb elefántot 1974-ben lőtték ki Angolában. A hatalmas bika 12 tonnát nyomott.

A állatok vemhessége igen hosszú, 22 hónapig tart. Akár 70 évig, olykor még tovább is élhetnek. Az elefántok hímjét, nőstényét, illetve kicsinyét a bika, tehén és borjú szavakkal jelöljük.

Számos lelet tanúsítja, hogy emberőseink fogyasztottak különféle elefántféléket, az ókor több civilizációjában pedig a hadsereg fő csapásmérő erői voltak. Indiában mindmáig kultikus tisztelet övezi őket.

   

   

Később kedvelt cirkuszi attrakciók és állatkerti látványosságok, az erőgépek helyettesítői, illetve kirándulások egzotikus "járművei" lettek.

   

   

Mindeközben folyamatosan vadásztak rájuk, elsősorban agyaruk, az elefántcsont miatt, ami számos luxuscikk alapanyaga. Az elefántagyarak fogzománcot nem, csak dentin tartalmazó metszőfogak, amelyek egyebek közt a táplálék kiásására, mozgatására és harcra szolgálnak. Ma minden elefánt szigorúan védett.

   

   

Az elefántokat előszeretettel alkalmazták már az ókori perzsa és indiai hadviselésben is.

Az ormányosok hátára fából készült tornyot erősítettek, amelyben egy dárdavető és legalább egy íjász foglalt helyet, míg a hajtó - csaknem mindig indiai - maga is részt vett a harcban lándzsával vagy íjjal.

Hannibál is széleskörűen alkalmazta az afrikai elefántokat a második Pun háború idején.

     

Az elefánt azonban a harci kürtök hangjára vagy a dárdák okozta sebek miatt könnyen megvadult, és ilyenkor barátot, ellenséget - válogatás nélkül - összetiport.

A makedónok gyakran bőrponyvákkal és fémből készült páncélzattal védték sebesülés ellen.

A ma is élő elefántfélék családját a következőképpen osztályozzák:

Elephas nem

Ázsiai elefánt faj (Elephas maximus)

Indiai elefánt alfaj (Elephas maximus bengalensis)

Borneói törpeelefánt alfaj (Elephas maximus borneensis)

Loxodonta nem

Afrikai elefánt faj (Loxodonta africana)

Erdei elefánt faj (Loxodonta cyclotis)

Fontos kiemelni, hogy a mai elefántok nem a mamutok leszármazottjai. A masztodonok (Mammutidae) pedig - bár hasonlóságuk tagadhatatlan - külön családot alkotnak az ormányosok rendjén belül.


Elephas nem

Ázsiai elefánt (Elephas maximus)

Magyarul sokszor hívják indiai elefántnak is. Ez félrevezető, mert nem csak Indiában fordul elő. Csak az Indiában és Ázsia délkeleti részén élő alfaját helyes indiai elefántnak nevezni, ha az egész fajra gondolunk, akkor az ázsiai elefánt a helyes név.

A második legnagyobb szárazföldi állat, csak közeli rokona, az afrikai elefánt előzi meg a rangsorban. Jól megkülönböztethető a két faj, az ázsiai elefánt füle viszonylag kicsi, jobbára csak a bikának van agyara, a marja alacsonyabban van a hátánál, homloka domborúbb, és az ormánya végén csak egy nyúlvány található.

Egyre zsugorodó területen, Indiában, Srí Lankán, Bangladesben, Nepálban, Mianmarban, Thaiföldön, Laoszban, Kambodzsában, Vietnamban, Kína déli részén, Malajziában valamint Szumátrán és Borneón él, (Jáva szigetéről már kihalt), pedig hajdan még a Jangce folyó mentén is megtalálható volt. A esőerdőkben és füves területeken egyaránt előfordul, elsősorban az erdős területek határát kedveli.


Indiai elefánt (Elephas maximus bengalensis)

Elterjedési területe India, Nepál, Banglades, Burma, Thaiföld, Dél-Kína.

Vállmagassága eléri a 3 métert, hossza 5,5 - 6,4 méter, plusz a 150 centiméteres farok. A könnyebb tehenek tömege is eléri a 2700 kilogrammot, a bikáké akár az 5,4 tonnát is.

Agyarai - amelyeket táplálék kiásására, mozgatására és harcra használnak - többnyire csak a bikáknál fejlődnek nagyra, a teheneké általában ki sem látszik a szájukból. Az agyar nem minden populációnál egyformán fejlett. A Srí Lanka-i alfajnál csak minden tizedik bikának van jól látható agyara.

Pár napnál ritkán tölt többet egy területen. A látszólag lomha állatok megdöbbentően föl tudnak gyorsulni, akár közel 50 kilométer/órás sebességet is elérhetik.

Elsősorban fűfélékkel táplálkozik, de levelet, fakérget, gyökeret és gyümölcsöt is eszik. Főleg a reggeli és az esti órákban aktív, a legforróbb órákban inkább pihen. Naponta 150 kilogrammnyi táplálékot fogyaszt, amelynek csupán 44%-át emészti meg a bélrendszerében élő szimbiotikus baktériumok segítségével. Ezáltal az elefántürülék rendkívül fontos tényezője a táplálkozási láncnak. A vízigénye szintén hatalmas, akár 140 litert is képesek meginni egy nap, ezért ritkán távolodnak el messze a vízpartoktól.

Rendkívül szociális állat, a csoportok rokon tehenekből és azok fiatal utódaikból állnak. A legidősebb nőstény áll az átlagosan 20 egyedből álló csapat élén. A nagyobb csapat a nap folyamán időszakosan kisebbekre oszlik, amelyek között azonban állandó kommunikációt biztosít a messze hallatszó hangjuk.

A kifejlett bikák magányosan vagy csak hímekből álló csapatokban élnek, és csak a párzási időszakban csatlakoznak a tehenekhez. A legdominánsabb bika előjoga a párzás. Ebben időszakban a hímekben is hormonális változások játszódnak le, amelyek jelentős hatással vannak a viselkedésükre. Ez az úgynevezett muszt (musth), amikor rendkívül agresszívekké és veszélyesekké válnak.

A territoriális viselkedés nem jellemző rá annak ellenére, hogy élőhelyének csökkenésével egyre kisebb területekre szorul vissza, és időszakos vándorlása ellehetetlenült. A hímek átlagosan 15, a nőstények 30 négyzetkilométeres területen mozognak.

Az esős évszak második felében ivarzanak a nőstények is, aminek következtében a 22 hónap múlva születő borjak az esős évszak kezdetén látják meg a napvilágot, amikor a legbőségesebb a táplálékkínálat.

A tehenek jó körülmények között általában 3 - 4 évente ellenek. Gyakran megesik, hogy az ellő tehenet egy másik tehén segíti. A viszonylag fejletten világra jövő, kb. 100 kilogramm súlyú indiai elefántborjút közvetlenül születése után barnás szőr borítja, és hamar képes lábra állni.

Bár már korán elkezd füvet is enni, anyja közel 18 hónapig szoptatja. Emellett anyja ürülékét is elfogyasztja, amely sok fontos tápanyag mellett a még fontosabb szimbiotikus baktériumokat tartalmazza.

A borjak nagyjából 48 hónapig állnak anyjuk oltalma alatt. Ivarérettségüket átlagosan 14 éves korukban érik el, addigra a hímeknek el kell hagyniuk a szülőcsoportot.

   

A fiatal bikák ekkor csapatokba verődhetnek össze. Az első párzásra még sokat kell várniuk, melyre csak akkor kerülhet sor, ha dominánssá válnak.

A borjak életük első éveiben rohamosan növekednek. Tizenöt év múlva lassul ugyan a növekedésük, de életük végéig folytatódik. A bikák 20 és 30 éves koruk között újabb intenzív növekedési perióduson esnek át. Hosszú életük folyamán szerzett tapasztalatikat továbbadják a fiatalabbaknak, ami meglehetősen ritka dolog az állatvilágban. A vadonban 60 éves koráig, állatkertben akár 70 évig is élhetnek. A tehenek is megérhetnek ilyen magas kort, de ekkor már nem szaporodóképesek.

Az ázsiai elefántot már évezredek óta munkára fogják. Az ókori csatákban egyfajta "harckocsiként" tört utat az ellenség soraiban, majd leginkább a fakitermelésben és vadászatokon, újabban idegenforgalmi látványosságként használták, és - egyre kisebb számban - használják ma is.

   

   

   

Az emberi időszámítás óta az ázsiai elefánt élettere egyre zsugorodik. 2000 évvel ezelőtt elterjedési területébe beletartozott Irán, Pakisztán és Afganisztán is. Ekkor Kínában is jóval északabbra élt, ma már csak Kína legdélebbi részén, Jünnan tartományban fordul elő.

Az ázsiai elefántot a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) jelenleg a "veszélyeztetett" fajok között tartja számon. Korábban afrikai rokonához hasonlóan az agyarai miatt vadászták.

Bár az elefánt fontos szerepet tölt be az elterjedési területén élő emberek hitvilágában, kultúrájában, nehéz vele együtt élni. A gazdák nagyon nehezen viselik el, ha az elefántok megdézsmálják vagy esetleg teljesen elpusztítják a termést. Ráadásul egy feldühödött elefánt akár meg is ölhet egy embert.


Borneói törpeelefánt (Elephas maximus borneensis)

A borneói törpeelefánt kevesebb mint 2,5 méteresre nő meg (szemben az indiai elefánt 3 méteres magasságával). Pofája a kölyökelefántokéra hasonlít, a füle nagy, a farka hosszabb, mint a rokonáé. Gömbölydedebb és kevésbé agresszív, mint az indiai elefánt.

A legújabb kutatások szerint a borneói törpeelefánt a már kihalt jávai törpeelefántnak a leszármazottja. A 18. században Jáva szultánja néhány elefántot küldött a fülöp-szigeteki Sulu szultánjának ajándékba. Ám ezek az állatok valamiért Borneón ragadtak, ahol korábban nem éltek elefántok, és így háborítatlanul fenn tudtak maradni. A jávai törpeelefánt a 18. század végén kihalt, de az a néhány egyed, amelyet Borneóra vittek, megmaradt és elszaporodott.

   

Borneót legalább 460 kilométer választja el Jávától, az elefántok - bár jó úszók - maguktól nem juthattak át Borneóra. 2003-ban a többi alfajtól való genetikai eltérésük alapján külön alfajjá nyilvánították őket.


Loxodonta nem

Afrikai elefánt (Loxodonta africana)

Az afrikai elefánt (Loxodonta africana) a Földön ma élő legerősebb és legnagyobb szárazföldi emlősállat. Eredendően szavannákon él, ám kitűnően alkalmazkodik ahhoz, hogy Afrika más, különböző éghajlatú területein is megélhessen. Élőhelyének közelében mindenképpen ivóvízforrás kell hogy legyen. Korábban a Szaharától délre egész Afrikában elterjedt volt, manapság elterjedése elsősorban a nemzeti parkokra és egyéb védett területekre korlátozódik.

A farka hegyétől az ormányáig körülbelül 8 méter hosszú. Mindene hatalmas, a bele például 30 - 40 méter. Az elefántbikák marmagassága elérheti akár a 3 métert is, a tehenek valamivel kisebbek. Testtömeg alapján is a bikák akár 6 tonnát is nyomhatnak, ezzel szemben a tehenek "csupán" 4 tonnásak.

   

Lábai (mellső és hátsó lábai egyaránt) alsó oldalukon párnázottak, így hatalmas tömege ellenére járása viszonylag halk.

   

Egyik szembetűnő - talán legjellegzetesebb - testrésze a 2 méter hosszú ormány. Az ormány a felső ajak és az orr összenövéséből jött létre és 40000 izomcsomóból áll. Az afrikai elefánt ormányának végén alul - felül egy - egy fogóujj van, míg az ázsiai elefánt ormányán csupán egy, felső fogóujjat találunk.

   

Ormányát leggyakrabban légzésre, szaglásra, ivásra használja, emellett amikor "fürdőt vesz", szintén ormánya segít a víz testére juttatásában. A magasabban levő ágakat is ormányával éri el, így a táplálékszerzésben is van feladata.

Az afrikai elefánt fülei jóval nagyobbak, mint ázsiai "társáé". A szavannákon mostohább körülmények uralkodnak, mint az indiai dzsungelekben, a nagyobb fülek nagyobb hőleadást biztosítanak. Az állat füleivel legyezi, hűti testének többi részét, teste körül gyenge légáramlatokat kelt.

Felső metszőfoguk agyarrá módosul, mely életük végéig növekszik, így akár 2 méternél hosszabbra is megnőhet. A táplálék kiásására, mozgatására és harcra használják. A legnagyobb agyar, amit valaha találtak, 349 cm hosszú volt.

Az agyarakon kívül az elefánt fogazata felül és alul, mindkét oldalon egy-egy őrlőfogból áll. Az őrlőfogak tekintélyes méretűek, 40 centiméter hosszúak és 10 centiméter szélesek is lehetnek. Számos mély, haránt irányú zománcredő van rajtuk, amely a táplálék szétmorzsolására való. Az idős afrikai elefánt egy őrlőfoga akár 4 kilogrammot is nyomhat.

Amikor az őrlőfogak elkopnak, kihullnak, és újabb zápfogak nőnek helyükbe. Az elefántborjak első fogváltása a második életévükben következik be, a második hatéves korukban, a harmadik 13 - 15 évesen.

Innentől kezdve a fogak már ritkábban cserélődnek. A hatodik, és egyben utolsó őrlőfog készlet 65 éves koruk körül kopik el. A hetedik őrlőfog készlet megjelenése ritka, körülbelül az elefántok 10 százalékára jellemző csak. A legtöbb egyednél a hatodik őrlőfog készlet elkopása pusztulást jelent, fog nélkül ugyanis az állat nem képes táplálkozni. A fogváltás fokozatos, azaz az éppen használatban lévő őrlőfog kopásával párhuzamosan az új zápfogak már növekednek.

Az afrikai elefántok szociális igényű, családban magukat jól érző állatok. Olyan összhang van jelen egy - egy családon belül, hogy ha az egyik elefánt elpusztul, először megpróbálják "felébreszteni". Kétségbeesetten próbálkoznak. Mikor ez nem sikerül, elkezdik "mesterségesen etetni" fűvel és más növényekkel, majd ágakkal és levelekkel "eltemetik" és gyászolják halottaikat, valamint órákon keresztül virrasztanak az elhunyt állat mellett.

   

A családot csupán a tehenek illetve csemetéik alkotják, melyben vezetőül egy olyan tehenet ismernek el, akit a család minden tagjához rokoni szál fűz. A fiatal bikákat az ivaréretté válást követően kizárják a családból, így ők magányos életet élnek különféle csoportokba szegődve. Miután kifejlett állattá fejlődik, egyedül él és vándorol a szavannákon, azonban ha egy családban a tehén épp megtermékenyíthető állapotban van, rövid időre befogadják a kóborló bikákat is.

Az elefántcsordák ugyan képesek hatalmas távolságokat akár egyszerre is megtenni, vízközelből soha nem távolodnak el túl messzire, ugyanis higiénés és testhűtési okokból az ivás mellett fürdésre is felhasználják a környék kisebb tavacskáit, tavait. Fürdés után ormányuk segítségével poros földdel hintik be testüket, amely így az testre ragadva megvédi az elefántot a rovaroktól.

   

Viszonylag sokáig, átlagosan 70 évig élnek. Haláluk oka, hogy kihull a foguk és nem tudják többé megrágni az ételt.

Ha fás-füves szavannára téved az elefántcsorda, nehéz észrevenni egymást a magas bokrok között - különösen a csapadékos évszakban. Ezért mély morgó hangokat hallatva tudatják egymással, hol vannak. A hang az orr, a garat és az ormány mélyéről érkezik, itt jön létre (korábban gyomorkorgásnak hitték). A hang frekvenciáját tekintve infrahang, melyet egy másik elefánt több kilométeres távolságból is képes meghallani.

Ha egy elefánt ideges, port kavar fel és ormánya feltekerésével jelzi nemtetszését, valamint az elefántokra jellemző trombitaszerű hangokat képez.

Ha két vagy több elefánt között ellentmondás adódik, igyekeznek ezeket békés, "diplomáciai" úton elrendezni. Ekkor, amennyiben a másik, a konfliktust kiváltó elefánt rangban alább helyezkedik el, normális körülmények között kitér, ritkán kerül sor test - test elleni harcra.

   

Az afrikai elefántok kizárólag növényevők. Fű, lomb, gyümölcs és kisebb ág is szolgálhat az állatok táplálékául, melyeket ormányukkal tépnek le, kötegekbe fogják, s így helyezik szájüregükbe a táplálékot. Amikor isznak, minden alkalommal 5 - 10 liter vizet szívnak fel és fecskendeznek a szájukba. Egy nap alatt 300 liter vizet fogyasztanak. Főként éjszaka, és a kora reggeli órákban esznek, olykor a csorda menetelése közben is táplálkoznak, az útjukban álló fűcsomókat és ágakat letépdesve.

14 - 15 évesen válnak ivaréretté. Az udvarláshoz tartozik, hogy a párzani kívánó tehén és bika ormányával egymáshoz dörgölődzik, simogatja egymást.

A várható vemhességi idő 22 hónap, melyet követően a tehén csupán egy elefántborjút fial. Az újszülött marmagassága kb. 85 centiméter, és már ekkor 100 - 110 kilogrammot nyom.

Mivel az elefántok köztudottan társasági élőlények, jellemző rájuk az ivadékgondozás.

Amikor az elefánttehén elleni készül, más tehenek azonnal körbeállják, falat alkotnak. Védik az anyát és az újszülöttet a ragadozóktól. Amikor az anya tisztára nyalta a borját, a többiek is segítenek neki lábra állítani.

   

A borjú legalább két éven át szopik, s a következő utód megszületését követően is a családban marad (bika esetében egészen az ivaréretté válásig). Egy tehén átlagosan négyévente ellik egy-egy borjat, így gyakran több csemete is nyüzsög körülötte, egészen 8 - 10 éves korukig. Ha a borjat támadás éri, beindulnak az anyai reflexek és ösztönök, s az anya agresszíven viselkedik.

Az elefántok vadászatát törvény tiltja. Ennek ellenére csak Kenyában az elmúlt néhány évben 150000-ről az elefántállomány 30000-re csökkent. A legszomorúbb, hogy bármennyire intenzív is a vadorzók felkutatása, a vadőrök legtöbbször tehetetlenek a pénzéhes orvvadászokkal szemben. A kereskedelem pedig még mindig nem tiltja az elefántagyar - eredetű ékszerek kereskedelmét.


Erdei elefánt (Loxodonta cyclotis)

Az erdei elefánt (Loxodonta cyclotis) az afrikai elefánt és az ázsiai elefánt után a harmadik legnagyobb elefántfaj. 2,4 méter vállmagasságával lényeges kisebb, mint az afrikai elefánt. Mint neve is mutatja, főképp dzsungelekben él, ahol a fák magvainak széthordásával fontos szerepet tölt be az erdő ökoszisztémájában.

Előfordul Nyugat-Afrika esőerdeiben, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Kamerunban, és a Közép-afrikai Köztársaságban.


Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza az EMLŐSÖK menűbe