A fehérfejű rétisas


A fehérfejű rétisas (Haliaeetus leucocephalus) a madarak (Aves) osztályának a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.

Az elsők között volt, amelyeket Carl von Linné leírt és tudományosan megnevezett a Systema Naturae című művében a 18. század második felében. Először a Falco leucocephalus nevet adta a madárnak.

A görög "halos" szó, tengert, az "aetos" sast, a "leukos" fehéret és a "cephalus" pedig fejet jelent, tehát e ragadozó madár tudományos neve, nem egyéb, mint fehérfejű tengeri sas.

Testhossza 70 - 102 centiméter, szárnyfesztávolsága 170 - 250 centiméter, súlya 2,3 - 7,5 kilogramm közötti. A tojó 25 százalékkal nagyobb, mint a hím, átlagos súlya 5,8 kilogramm, míg a hímé 4,1 kilogramm.

A madár mérete az élőhelyétől függ, és ez alátámasztja Bergman törvényét, mely szerint egy fajon belül azok a példányok, amelyek közelebb élnek az Egyenlítőhöz és a trópusokhoz, kisebb méretűek, mint azok az egyedek, amelyek a hidegebb öveken fordulnak elő.

A legkisebb fehérfejű rétisasok Floridában élnek, ahol a hímek 2,3 kilogrammosak, szárnyfesztávolságuk pedig csak 170 centiméter. A legnagyobb példányok Alaszka fölött röpködnek. Az itteni tojók közel 250 centiméteres szárnyfesztávolsággal és 7,5 kilogrammos súllyal rendelkeznek.

Kifejlett korában hófehér a feje és a nyaka, tollruhája sötétbarna, farka és alsó farokfedői fehérek. A faroktollak nagyok, levél alakúak. A hím és tojó tollazatának a színezete azonos.

   

Toll nélküli erős fogólábán nagy karmokban végződő rövid lábujjak találhatók. Vadászat közben a hátsó lábujján levő erős karommal végez zsákmányával, miközben azt az elülső lábujjakon lévő karmokkal megtartja. Feltételezések szerint a fehérfejű rétisas fogása tízszer erősebb, mint az emberé.

   

Szivárványhártyája (iris) sárga. Hatalmas csőre kampós végződésű, tövén sárga, viaszos sáv húzódik. Felső részének a hossza 3 - 7,5 centiméter között van, míg belső része egészen a csőr végéig 7 - 9 centiméter.

   

A fiatal madár tollazata barna, fehér foltokkal. Ezt a színt egészen az ivaréretté válásig megtartja.

   

Olyan élőhelyeken telepedik le ahol nagy nyílt vizek vannak, például tenger- és óceánpartok, folyamok, nagy tavak és folyótorkolatok, amelyekben bőségesen talál halat magának és fiókáinak. A 10 kilométernél nagyobb átmérőjű vízfelületeket kedveli, fészkelő területe nagyobb 10 négyzetkilométernél.

   

A madarat nagyon zavarja az emberi tevékenység, emiatt főleg olyan helyeken él, ahol az ember jelenléte nem, vagy csak kevésbé érzékelhető.

A sas az öreg fenyő- és lombhullató fákkal övezett partrészeket részesíti előnyben. A hatalmas, öreg fák biztosítják számára a pihenő-, figyelő- és fészkelőhelyeket. Lényeges számára a jó kilátás, a nyitott leszállóhely és zsákmányközelség.

Nem csupán vitorlázó repülésre képes, azonban a legtöbbször a termikeket kihasználva azokon siklik. Aktív repülés közben - mikor is szárnyaival evez - 56 - 70 kilométer/órás sebességet is elér.



Legfőbb táplálékát, a halat zuhanórepüléssel fogja meg. A nyílt víz fölött repdesve hirtelen ráereszkedik a halra karmaival kiemeli.

Ha halat vagy egyéb testesebb zsákmányt visz karmai között, akkor sebessége 45 kilométer/órára csökken. Zsákmányol édesvízi és tengeri halakat, vízimadarakat, de a kisebb ragadozó madaraktól is elragadja azok zsákmányát.

   

Vadászat közben, mikor halra zuhan, sebessége elérheti a 120 - 160 kilométer/óra sebességet is.

Képes saját súlyával azonos tömeget is elcipelni, bár ha túl nagy halat fog, akkor az behúzhatja a madarat a vízbe, de ki tud úszni.

Ha a parttól távol történik az eset a kifáradástól belefulladhat, sőt amelyik kiúszott, kihűlés miatt később elpusztulhat.

Táplálkozás közben egyik lábával megtartja a halat, míg a másikkal húsdarabokat tép ki belőle.

   

Télen dögevőkké válnak. Akár bálnatetemekből is táplálkozhatnak, habár a legtöbben és a legszívesebben elhullott patásokat és nagy halakat fogyasztják. Dögevéskor a sas agresszíven viselkedik más állatokkal szemben. Könnyedén elkergeti a dögevő emlősöket, mint amilyenek a prérifarkasok és rókák, a madarakat, mint például a varjúfélék, a sirályok és egyéb sasfélék.

Néha az ember által kitett etetőhelyeket is meglátogatják, vagy akár a kempingező és szemétlerakó-helyekről lopkodnak eleséget.

Az emlősök közül főleg mezei nyulakat, üregi nyulakat, mosómedvéket, pézsmapockokat, hódokat és szarvasborjakat zsákmányol. A madarak közül vöcskökre, alkákra, récékre, ludakra, sirályokra, gémekre és szárcsákra vadászik.

A sas karmai és fogása igen erős. Megfigyeltek egy példányt, amint egy 6 - 8 kilogrammos öszvérszarvas (Odocoileus hemionus) borjút vitt a karmai között.

Az előbbi feljegyzés tartja a rekordot, eddig még nem észleltek más madarat ilyen nehéz zsákmánnyal repülni.

A fehérfejű rétisas hangja a gyenge füttytől az erős, durva kiáltozásig terjed. A fiatal példányok hangoskodóbbak, mint a kifejlett madarak.

Az ivarérettséget 5 éves korban éri el és egész életére választ párt magának. Ha a pár egyike elpusztul vagy eltűnik, az "özvegy" másik párt keres. Ha egy pár több éven át sorozatban képtelen felnevelni a fészekaljukat, a madarak "elválnak" egymástól, más-más párt keresve maguknak.

Az udvarlási szertartás bonyolult hangadásokból és változatos légi akrobatikus mutatványokból áll, párosan köröznek és zuhanórepüléseket hajtanak végre.

   

Gallyakból fákra építi nagy méretű fészkét, amely akár 4 méter mély, 2,5 méter széles és 1 tonna súlyú is lehet. A rekordot egy floridai fészek tartja 6,1 méter mélységgel, 2,9 méter átmérővel és 2,7 tonna súllyal. Ez a rekordméretű fészek, világszinten is a legnagyobb, más madár nem épített eddig ennél nagyobbat.

   

A fehérfejű rétisas Észak-Amerika legnagyobb fészkeinek építője. A fészket több évig használja a saspár, emiatt lesz a fészek óriási méretű. Vízközeli hatalmas fákra, de ezek hiányában a földre is épít fészket. Fészekalja 2 - 3 tojásból áll, ezeken mind a két szülő kotlik 35 napig. Amíg az egyik szülő kotlik, addig a másik vadászik, vagy újabb építőanyagot hoz a fészekhez. A tojás 73 - 75 milliméter hosszú és 53 - 55 milliméter széles. Ritkán repül ki az összes fióka, a legtöbbször csak az egyik, a legerősebb.

   

   

A természetben általában 20 évig él. A legidősebb feljegyzett madár 28 éves volt, de fogságban valamivel tovább is élhet. Az élettartamát is az élőhelye határozza meg.

Az állat csak részben vándorló, ezt az előfordulási helye szabja meg. Az északi példányok vándorló kedvűek, a déliek helyben maradók. Ha területén a víz egész évben elérhető, akkor a madár több évet is ott tölthet, azonban ha vadászterületén télen befagy a víz felszíne és nem jut a halakhoz, a sas kénytelen délebbre költözni.

A vándorutat a termikek és táplálékkínálatok elhelyezkedése szerint választja ki. A termikek segítenek az energiatakarékos repülésben, míg a táplálékban gazdag megállóhelyek lehetőséget biztosítanak a kodíció megőrzésére. Vándorlás közben a madár a termikeken "lovagol". Ilyenkor nappal repül, amikor a napsütés hatására létrejönnek a felfelé szálló légáramlatok.

A fehérfejű rétisas korábban mindennapos látvány volt Észak-Amerika területén, azonban a 20. század közepétől egyedszáma erősen csökkent. Ennek több oka is van, de a legfőbb a DDT növényvédő szer mérgezés által okozott tojáshéj-elvékonyodás volt.

A mérgezés miatt elpustult zsákmányállatokban felhalmozott DDT nem ölte meg a kifejlett madarakat, azonban károsította a tojáshéj szilárdságát - a kotló madár alatt eltörtek a tojások - azokból a tojásokból, amelyekből mégis kikelt a fióka, szaporodásképtelen utódok származtak. Feltételezések szerint a 18. század elején körülbelül 300000 - 500000 fehérfejű rétisas létezett, de az 1950-es években már csak 412 pár élt. A sas egyedszámának csökkenésének oka a DDT mellett a megfelelő élőhely elvesztése, valamint törvényes és törvénytelen kilövése. A legtöbb vadász azért lőtte le a sasokat, mert úgy vélte, hogy ezek a nagy ragadozó madarak bárányokat, sőt gyermekeket is elkapnak erős fogólábaikkal.

1984-ben a National Wildlife Federation szerint a legtöbb sas a vadászat, a középfeszültségű hálózatok vezetékeivel elszenvedett végzetes áramütések és a gépkocsikkal való ütközések következtében pusztult el. További okok, amelyek miatt a fehérfejű rétisas elpusztulhat: kőolaj-, ólom- és higanyszennyezettség, valamint ember és különböző ragadozó állatok behatolása a költőterületére.

Fehérfejű rétisasok a kultúrában

A fehérfejű rétisas az Amerikai Egyesült Államok címerállata és nemzeti madárfaja. Gyakran látható címereken, logókon, bélyegeken és egyéb USA-val kapcsolatos tárgyakon. A kontinens őslakosainak számos törzsénél fontos (totem) szerepet játszott, illetve játszik ez a sasmadár.



A sasfaj számos indián törzsnek a szent madara. Tollazatával és karmaival a vallásos szertartásokra készített hagyományos öltözékeket és az azokhoz tartozó kellékeket díszítik. Néhány kultúra hiedelme szerint a sasok az istenek és az emberek közötti közvetítők.

Korábban a dakoták tiszteletük jeléül sastollat adtak annak, aki valamilyen jeles cselekedettel tűnt ki embertársai közül. A paunik szerint a sasok a termékenység jelképei, mivel jó magasra építik fészküket és elszántan védelmezik fiókáikat. A kvakiutlok lezavarták a sasokat a fákról, ha fontos vendégek érkeztek hozzájuk. A csaktók történetei szerint a fehérfejű rétisas szoros kapcsolatban áll a Nap felső világával, éppen ezért a béke jelének tekintették.

Naptánc közben, amelyet főleg a síksági indiánok tartanak, a fehérfejű rétisas jelképesen is ott van. Az erre a célra felépített kunyhó közepén egy villásan elágazó nyárfát állítanak fel, amely a sas fészkét jelképezi. Tánc közben a sas szárnycsontjából készült sípot fújtak. A tánc alatt a gyógyító ember a sastollakból készített legyezőjét a gyógyulásra vágyó emberek felé irányítja, először megérinti a helyszínen levő központi oszlopot, majd a beteget, hogy az oszlop ereje a betegbe szállhasson. Ezután a legyezőt az ég felé emeli, hogy a sas elvihesse az imádságokat a Teremtőhöz.

A mai sastoll-törvény szerint csak azok juthatnak szirti és fehérfejű sasok tollaihoz, akik bizonyítani tudják, hogy bennszülött amerikaiak, vagyis indiánok, vagy azok leszármazottai és olyan törzsek tagjai, amelyeket az amerikai kormány hivatalosan is elismer.

Az USA alapító atyái szívesen hasonlították a saját, új köztársaságukat a Római Köztársasághoz, ahol a sas fontos jelkép volt.

1782. június 20-án a Kontinentális Kongresszus (Continental Congress) elfogadta az új állam címerét, azt, amely a mai napig fennmaradt.

A címeren egy fehérfejű rétisas látható, amely a karmai között 13 nyílvesszőt és egy 13 levelű olajágat tart.

Több hivatalos jelvényen szerepel, mint például az elnöki címeren és az elnöki zászlón, továbbá számtalan föderális logón is.

   

Az USA elnökének címere és zászlója

Az Amerikai Egyesült Államok néhány intézményének és szervezetének jelvénye

1916 és 1945 között az elnöki címeren a sas balra nézett (szemből nézve jobbra), a legenda szerint a sas békeidőben az olajág felé néz, míg háborús időben a nyílvesszők felé fordul.

   

Bélyegmotívumként is előszeretettel alkalmazzák.

Az a legenda, amely szerint Benjamin Franklin a vadpulykát akarta a nemzeti címeren ábrázolni a fehérfejű rétisas helyett, nem igaz. Ez onnan ered, hogy amikor Franklin 1784-ben levelet írt leányának Párizsba, leírta, hogy a Cincinnati Társaság (Society of the Cincinnati) körében elítélte a fehérfejű rétisas viselkedését, de egyáltalán nem szólt arról, hogy a címeren a pulykát szeretné látni. A szöveg idézve:

"Nekem nem tetszik, hogy a fehérfejű rétisast választották országunk jelképének. Ennek a madárnak rossz a jelleme, mivel élelmét nem becsületesen szerzi meg…, sőt gyávának minősíthető: a kis keleti királygébics, amely nem nagyobb a házi verébnél, bátran megtámadja és elkergeti birtokáról."

Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza a MADARAK menűbe