A galapagosi óriásteknős


A Galápagos-szigetek 14 nagyobb és 6 kisebb szigetből, valamint 107 sziklából álló ma is aktív vulkanikus szigetcsoport. A szigetek az Egyenlítő környékén helyezkednek el, Ecuadortól 965 kilométerre nyugatra. Közigazgatásilag Ecuadorhoz tartoznak.

   

Az első sziget 5 - 10 millió éve keletkezett vulkanizmus következtében. A legfiatalabbak, az Isabela és a Fernandina még mindig alakulnak. A legutóbbi vulkánkitörés 2005-ben volt.

A szigetcsoportot 1535. március 10-én a spanyolok fedezték fel, addig lakatlan volt.

1832. február 12-én José María Villamil tábornok Ecuador részévé nyilvánította. 1835-ben járt itt Charles Darwin, akinek emlékét máig ápolják, a szigetcsoport északnyugati részén egy kis szigetet róla neveztek el és a Santa Cruz szigetén működő biológiai kutatóközpontot is.

   

A partok csapadékszegények, itt a növényzet szárazságtűrő kaktuszos bozót.

   

   

A nagyobb szigetek belsejének hegyoldalait már 1000 - 2000 milliméter csapadék öntözi, így ott kialakulhatott a trópusi esőerdő. 1968-ban a szigetek 98%-át nemzeti parkká nyilvánították.

   

A szigetek leghíresebb állata a galápagonak nevezett galápagosi óriásteknős vagy elefántteknős (Geochelone nigra). a hüllők (Reptilia) osztályába és a teknősök (Testudines) rendjébe és a szárazföldi teknős-félék (Testudinidae) családjába tartozó faj. Csak a Galápagos-szigeteken találhatók meg, egyre kisebb számban.

A Galápagos-szigeteken 10 alfaja él. Régen sokkal gyakoribbak voltak, a spanyol felfedezők a teknősökről nevezték el a szigetcsoportot (galápagos spanyolul teknősöket jelent). Akkor még körülbelül 250 ezer páncélos élt a szigeteken, mára csak 14 - 15 ezer maradt meg. Főleg a bálnavadászok és kalózok irtották a XVIII. és XIX. században. Azonban nem csak a vadászat tizedelte, hanem a hajósok által behurcolt jövevények is, elsősorban a vándorpatkányok.

A legnagyobb ma élő szárazföldi teknősfaj. Testtömege akár 400 kilogramm, testhossza pedig akár 190 centiméter is lehet fejétől a farkáig.

   

Súlyos teknőjének alakja mutatja, milyen élőhelyen él. Azoknak az alfajoknak, amelyek dús növényzettel borított területen élnek, a páncélja boltozatos, a lába és nyaka rövidebb, így nem tudnak olyan magasra nyújtózni. Azokon a területeken élő alfajoknak, ahol gyérebb a növényzet, a páncéljuk nyereg alakú, valamint hosszabb nyakuk és lábuk is segíti őket abban, hogy jobban elérjék a növényeket.

   

Ez az élőhelyhez köthető morfológiai változatosság nagy hatással volt a szigeteken tartózkodó fiatal Charles Darwinra is.

A szigetek szélsőséges éghajlati viszonyaihoz nagyszerűen alkalmazkodtak. A hűvösebb órákat az alacsonyabban fekvő, lávafelszínű területeken töltik. Itt azonban gyér a növényzet, ezért a hőmérséklet emelkedésével a magasabban fekvő, buja növényzetű szigetrészekre vándorolnak.

Növényevő állat, főként fűvel és levelekkel táplálkozik, olyan felfegyverzett növényeket is "megtámad", mint a csalánfélék, kaktuszok és a manzanillo-fák. Ez utóbbi valósággal égeti az emberi bőrt, de a páncélosoknak nem tud ártani, a termése kedvelt csemegéjük.

   

   

   

Az óriásteknősök nem a gyorsaságukról híresek, mindössze 0,25 kilométer/órás sebességgel sétálnak. Napi vándorlásuk során ugyanazt az ösvényt használják. Megfigyelések szerint meghatározott sorrendben mennek alvóhelyükre, amelyen belül minden egyed saját területet foglal el. Körülbelül 16 órás szendergés után indulnak ki, szintén meghatározott, de fordított sorrendben, mint befelé. Az hagyja ott legutoljára a menedéket, aki legelőször lépett be. A sorrend a szociális rendszer és dominancia-viszonyok meglétét is jelzi.

Összehangolják a napi vándorlásukat. Az évek során több ezernyi teknősláb által legyalult ösvények valóságos országutakká válnak. Fontos, hogy ezeken járjanak, mert a legrövidebb utat jelzik a ritka vulkanikus tavakhoz.

   

A nőstények illatanyagokkal jelzik fogékonyságukat január és augusztus között. Mikor a hímek a levegőt szimatolva erről tudómást szereznek, felkerekednek megkeresni az illat forrását. Néha látszat viadalt, erőfitogtatást is rendeznek a teknős hölgy kegyeinek elnyerése érdekében.

A találkozást a hím heves udvarlása követi, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy rámászva mozgásképtelenné teszi a nőstényt, majd párzik vele.

A nőstények júniustól decemberig több alkalommal ásnak fészket, amelyekbe egyenként átlagosan 10 tojást raknak.

A tojások lerakására az alacsonyabban fekvő napos területek a legmegfelelőbbek, rendszerint a megszokott fészkelő-helyükre térnek vissza.

A lerakott tojásokat a nőstény gondosan betemeti, majd a nap melegére bízza a költésüket.

A hőmérsékletviszonyoktól függően 3 - 8 hónap alatt kelnek ki a kis teknősök. A gyámoltalan, de korán önállóságra kényszerült fiatalok közül csak nagyon kevesen élik meg az első tíz életévüket.

   

   

A felnőtteknek azonban már nincs természetes ellensége, így akár 120 - 200 évig is élhetnek.

Az ellenőrízhetően legöregebbnek tartott egyed egy Harriet nevezetű volt. 1830-ban "született" és 2006-ban pusztult el egy ausztráliai állatkerben.

A faj összlétszáma 14 - 15 ezer egyed között van, ezért a Természetvédelmi Világszövetség a "sebezhető" kategóriába sorolja.

Élőhelyén igyekeznek mindent megtenni a faj megmentése érdekében. Mivel a Galapagos-szigetek Ecuador legtöbb bevételt hozó tartománya, - és ez kizárólag a turizmusnak köszönhető, - igyekeznek a szigetek legfőbb vonzerejét adó teknősöket megóvni.

Tojásaikból gyűjtenek be és azokat a Charles Darwin Kutatóközpontban kikeltik. A fiatal teknősöket pedig, mikor elérik azt a méretet, hogy már nem fenyegetik őket a betelepített disznók, patkányok, kutyák és macskák, visszaengedik természetes környezetükbe.

Emellett igyekeznek a szigeteket megtisztítani a fiatal teknősökre veszélyes állatoktól és a teknősök fő táplálék- konkurenseitől, a szintén betelepített kecskéktől, szamaraktól és szarvasmarháktól.

Impozáns mérete és ritka volta miatt kedvelt zooparki állatnak számít. Főleg az Amerikai Egyesült Államok állatkertjeiben elterjedt faj, néhány gazdagabb magángyűjtőnél is megtalálható.

Magyarországon egyetlen állatkertben sem látható, legközelebb Bécsben és Prágában találkozhatunk vele.

Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza a HÜLLŐK menübe