Víziló


A vízilófélék (Hippopotamidae) az emlősök osztályának (Mammalia) egyik családja. Még ma is bizonytalan a csoport megítélése, mivel a genetikai kutatások eredményei teljesen átrendezték az emlősök korábbi törzsfáját. Korábban a csoportot a párosujjú patásokon belül (Artiodactylia) a disznóalakúak alrendjébe (Suiformes) sorolták, amire okot adhatott a bikák röfögésre emlékeztető hangja is, az újabb kutatások szerint sokkal közelebb állnak a cetekhez (Cetacea). Vagyis a cetek nem egy teljesen elkülönült csoportként jelentkezik az emlősök törzsfáján, hanem a párosujjú patások közé ékelődik, mely a vízilovakkal közös őstől ered.

A vízilovak nehéz testű, rövid végtagú, erőteljes koponyájú párosujjú patások. Mind a mellső, mind a hátsó végtagon 4 - 4 ujjuk van, és mind a négy érinti a talajt.

Lábuk, a hatalmas testükhöz képest kicsi, ennek ellenére a szárazföldön is gyors mozgásra képesek, akár hosszabb távon futni is.

Koponyájuk nagy, erős alsó és felső állcsonttal. A szájüregben az alsó szemfogak különösen fejlettek, szinte agyarszerűek. A hímek gyakran használják ezeket vetélkedéskor, és komoly sebeket tudnak vele egymáson ejteni.

Növényevő állatok, általában a vízben tartózkodnak, de legelni kijárnak a szárazföldre.

Gyomruk hatalmas, 3 szakaszra tagolódik, bélcsatornájuk nagyon hosszú. Bőrük rendkívül vastag, szőrtelen, igen érzékeny a kiszáradásra, így nagyon sokat tartózkodnak a vízben. Ha a szárazföldön vannak, a bőrük nyálkát termel, mely védi őket a kiszáradástól, a bőr repedezésétől. A vízilovak a párosujjú patások egyetlen, kimondottan kétéltű életmódot folytató csoportja (amfibiotikus szervezetek). Kicsinyeiket is a vízben szülik meg, és a szoptatás is ott történik.

Hippopotaminae család

Hippopotamus nem

Nílusi víziló (Hippopotamus amphibius)

Az utolsó jégkorszak előtt Észak - Afrikában és Európában is sok helyütt éltek. Hidegebb éghajlaton is honosak voltak, ha a víz télen sem fagyott be. Ma már Egyiptomból is eltűnt, ahol a történelmi időkben még nagy számban megtalálható volt. Bár nílusi vízilónak hívjuk, mára már a Nílusból is kihalt. Csupán nagyobb tavakban, gyenge sodrású folyamokban él, illetve ezek partján. Uganda, Szudán, a Kongói Demokratikus Köztársaság északi részének, Etiópia, Gambia, Tanzánia, Mozambik, Botswana, Dél - afrikai Köztársaság, Zambia és Zimbabwe tavaiban, folyóiban lelhető fel.

Átlagosan 3,5 méter hosszú, 1,5 méter marmagasságú és 3200 kilogramm testtömegű állat (a legnagyobb példány, amelyről hiteles adatok állnak rendelkezésre, a Londoni Állatkertben élt, tömege 4800 kilogramm volt).

Teste csaknem teljesen csupasz, a farok végén egyfajta szőrbojt figyelhető meg és erős szőrszálak vannak a szájnyílás környékén is. Hatalmas szájában több fog is agyarrá módosult, amelyek nem ritkán 25 - 30 centiméter hosszúra is megnőnek.

   

A hímek egész életük során nőnek, míg a nőstények 25 éves korukra általában elérik végleges méretüket. A tehenek kisebbek, mint a bikák, tömegük csak ritkán haladja meg az 1500 kilogrammot.

Nagy tömegük ellenére is gyorsabban futnak az embernél.

A szemük, a fülük és az orruk is a koponya tetején találhatók, így nem kell kiemelni a fejüket a vízből, hogy lássanak, halljanak, illetve levegőt tudjanak venni. A csupasz test, a faggyúmirigyek hiánya, az úszóhártya, a speciális vízi életmódra utal.

Nappal általában alszanak, éjszaka aktívak, ekkor keresik táplálékukat. Szinte kizárólag növényeket esznek, de olykor állati eredetű táplálék is kerül a többrekeszes gyomrukba. Átlagosan 50 kilogramm a napi táplálékigényük, hogy ezt megszerezzék, aszály idején képesek akár 50 kilométert is megtenni.

A sekély vizeket kedvelik, és bár úgy tűnik, hogy úsznak, többnyire állnak a vízfenéken. A kifejlett állatok 3 - 5 percenként jönnek fel a felszínre levegőt venni, ez a borjak esetében 2 - 3 perc. Ez a folyamat automatikus, olyannyira, hogy a víz alatt alszanak, és ekkor is a felszínre bukkannak a megfelelő időközönként anélkül, hogy felébrednének. Víz alá merüléskor orrnyílásukat bezárják.

   

Általában ártalmatlan állatok, de veszélyessé válhatnak, ha elvágják a vízhez visszavezető útvonalukat, vagy veszélyeztetve érzik kicsinyüket, illetve a nőstényekért kell megvívniuk.

   

Az egész év során képesek szaporodni, de februárban és augusztusban erősen megnő a teherbe esések aránya, aminek következtében az esős időszakban, vagyis októberben és áprilisban legnagyobb a születések száma. A tehén 3 napig tüzel, ez alatt kell a bikának megtermékenyítenie. A vemhesség 225 - 240 napig tart. Az újszülött a víz alatt jön a világra, 25 - 50 kilogramm testtömeggel. Torpedószerűen lökődnek ki anyjuk testéből. Szinte mindig egy utód születik, de megfigyeltek már ikerszülést is. A hímek 6 - 14, a nőstények 7 - 15 éves koruk között érik el az ivarérettséget. A borjak 6 - 9 hónapos korukig szopnak, többnyire a víz alatt, de előfordulnak parton szopó kicsik is. A kis vízilovak rendszeresen láthatók a mamájuk hátán, ha a víz még túl mélynek bizonyul a számukra. Egyébként a víziló előbb tanul meg úszni, mint járni. Körülbelül 40 évig élnek.

   

A víziló bumfordi alakja miatt szintén gyakori szereplője állatszereplős mesekönyveknek és rajzfilmeknek, ahol jellemző tulajdonságokként általában a nagy testmérete, tömege és szája van kihangsúlyozva.

Vastag bőréből készül a hírhedt vízilóbőr korbács, amely sok afrikai ország rendőrségénél még ma is rendszeresítve van.

Choeropsis nem

Törpevíziló (Choeropsis liberiensis, korábban Hexaprotodon liberiensis)

A törpevíziló létezését a tudomány csak a 19. század végére fogadta el, azelőtt mondai állatnak, kitalációnak tartották. Késői "felfedezésének" oka az, hogy Nyugat - Afrika egészségtelen, fehér ember által nem járt esőerdeiben él, másrészt az európai tudósoknak sokáig hihetetlennek tűnt egy minivíziló léte.

Jóval kisebb, mint a nílusi víziló. Marmagassága 75 centiméter, súlya 250 kilogramm körül van. Csupasz, szőrtelen bőre sötétbarna, majdnem feketének tűnik, egy kis zöldes árnyalattal. Jellegzetes a magasra púpozott hát és a széles fej. Fülei igen kicsik.

   

Kevésbé vízhez kötött életmódú, mint óriási rokona, veszély esetén a sűrű bozótba menekül, és közel ugyanannyi időt tölt szárazföldön, mint vízben. A trópusi esőerdők mocsaraiban, kisebb folyóiban él. Elsősorban késő délután és este aktív, a nap legnagyobb részét pihenéssel tölti. Főleg gyümölccsel, vízinövényekkel, fűvel és levéllel táplálkozik.

Magányosan él, a hím a nőstényeket csak a párzási időszakban keresi fel. A nőstények fogékonyságáról a hímek, azok ürülékének illata alapján szereznek tudomást. A találkozást 2 - 3 napi udvarlás, majd párzás követi. A nőstény párzási készségét a hím érintésére a hátán kiválasztódó habszerű anyag jelzi.

   

A nagyjából 200 napos vemhesség után megszülető utóda 5 - 6 kilogramm súlyú. Az anyja napközben elrejti kölykét a ragadozók és a tűző napfény elől. A kis víziló ugyan azonnal lábra tud állni, de nem képes nagy távolságokat megtenni. A kölyköt 6 - 8 hónapos korában választja le anyja, majd 4 - 5 évesen válik ivaréretté. Fogságban 45 - 55 éves korukig élnek.

      

Sierra Leone, Libéria és Elefántcsontpart területén honos. Viszonylag kis elterjedési területe miatt soha nem számított gyakori fajnak. Az élőhelyén élő őslakók általi vadászat és az élőhelyének elvesztése miatt állományai mindenhol csökkenőben vannak. A jelenleg még élő populáció egyes csoportjai el vannak egymástól szigetelve. Emiatt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) a "veszélyeztetett" kategóriába sorolja.


Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza az EMLŐSÖK menűbe