A hód


A hód a rágcsálók (Rodentia) rendjébe és a hódfélék (Castoridae) családjába tartozik. Két faja ismert, a kanadai hód (Castor canadensis) és nagyobb testű rokona, az eurázsiai vagy európai, vagy közönséges hód (Castor fiber), mely Eurázsia legnagyobb rágcsálófaja.

A kanadai hód - mint nevéből is következik - Kanada és az Amerikai Egyesült Államok területén honos. A 20. század során betelepítették Franciaországba, Ausztriába, Lengyelországba, Finnországba és Oroszországba, ám ezek közül már csak Finn- és Oroszország területén fordul elő.

A nyugatabbi állományok vagy alulmaradtak az őshonos európai hódokkal folytatott versengésben, vagy ez utóbbiak védelmében az emberek számolták fel őket.

A kanadai hód testhossza 60 - 90 centiméter, farokhossza 25 - 35 centiméter, marmagassága 16 -18 centiméter és testtömege 11 - 30 kilogramm.

Az eurázsiai hód eredetileg Eurázsia nagy részén előfordult, de a 20. század elejére Európában alig maradtak állományai. A franciaországi Rhône és a németországi Elba egyes szakaszai mellett, illetve Norvégia déli részén, a Nyeman és a Dnyeper fehéroroszországi medencéjében és az oroszországi Voronyezs környékén találhatók nagyobb populációk.

Testtömege 20 - 35 kilogramm, testhossza 75 centimétertől 1 méterig terjedhet, amihez még 30 - 40 centiméteres, lapos, pikkelyes farok tartozik. Barna bundája tömött, selymes és vízhatlan.

A következőkben nem tárgyaljuk külön a két fajt, hiszen jellegzetességeik szinte teljesen azonosak.

Ahol mégis különbözőséget vélünk felfedezni, ott arra külön kitérünk. A hód szemei és fülei kicsik, orrát és fülét bőrlebennyel el tudja zárni a víz alatt. Hátsó lábain úszóhártya köti össze ujjait. Érdekesen alakult ki a hátsó lábakon a második ujj, kettős karom van rajta. Az állat ezt az ujját "kaparóként" bundája tisztítására használja.

   

A hódok farka eltér más rágcsálókétól. Lapos, széles, bőrszerű pikkelyek fedik, a vége tompán lekerekített. A vízben helyváltoztatás közben evező- és kormánylapátként alkalmazzák.

   

Mindig víz közelében - rendszerint patakok és kisebb tavak mellett - tanyáznak, ahol általában gondosan kidolgozott, kúp alakú lakhelyet, úgynevezett hódvárat építenek. Először víz alatti üreget ásnak - többnyire a part oldalfalába -, és agyagból, kövekből "alapozást" raknak köré.

Erre további rögökkel és kövekkel vegyesen gallyakat halmoznak, amíg az építmény jóval a víz fölé emelkedik. Egyetlen belső lakókamrát vájnak bele a vízszint fölötti részbe, a belső falak akár az egyméteres vastagságot is elérhetik.

A rejtekhelyhez legalább egy víz alatti bejáróalagút vezet. A hódváron kívül jól használható gátakat és csatornákat is készítenek. A gátak anyaga szintén sár, kő és rőzse, de vastag ágakat, sőt egész fatörzseket is felhasználnak.

Az európai hód kanadai rokonával ellentétben nem épít hódvárakat és gátakat is csak ritkán emel, vackát inkább a partfalban ássa ki. Az akár tizenegy méteres hosszúságot is elérő folyosórendszer bejárata a vízből nyílik. A lakóüreg átmérője 50 - 80 centiméteres, itt 5 - 8 állat (egy szülőpár, a tavalyi és az idei alom) él. A család kisebb állandó territóriumot tart fenn a vízpart mentén, melynek határait szagjelzésekkel látják el. Vándorlásra táplálék szűke esetén kerülhet sor.

   

A faj kizárólag növényi eredetű táplálékot (lágyszárúakat, fakérget és leveleket) fogyaszt, rágásnyomai árulkodnak jelenlétéről. Rágásra metszőfogai folyamatos növekedése miatt is szükség van.

Étrendjük az adott idényben rendelkezésre álló táplálék szerint változik. Ősszel, télen a hód lombhullató fák kérgét és gallyait rágcsálja, tavasszal és nyáron általában rákap a levelekre, lágyszárúak gyökereire és zsenge hajtásaira. Kedvenc csemegéje a tavirózsa.

 

Szívesen fogyasztják a nyár-, a fűz- és az égerfa kérgét is. A fás táplálékot ugyanazzal a módszerrel szerzik be, ahogy az építőanyagként használt rönköket döntik ki, metszőfogaikkal elfarigcsálják a törzseket. Ezek a tekintélyes méretű vésők gyorsan kopnak, de folyamatosan utána nőnek.

   

   

Éjszaka aktív, bár téli álmot nem alszik, telente kevésbé mozgékonyak. A hódok a vízben érzik otthon magukat, ahol bámulatos fürgeséggel úsznak és buknak alá. Bundájukat a végbélnyílás körül elhelyezkedő két szagmirigy váladékával teszik vízállóvá, farkukkal kormányoznak, úszóhártyás lábaikkal pedig a haladást biztosítják a vízben. A szárazföldön lassan, esetlenül mozognak, és állandóan éberen figyelnek a veszélyekre.

   

Valódi családi telepekben élnek, ezekbe általában a két kifejlett egyed, - egy életre párba állt hím és nőstény - valamint kicsinyeik tartoznak.

A család tagjai végbélmirigyeik illatanyagával megjelölik felségterületüket.

Egymással füttyögéssel, szagjelzésekkel kommunikálnak, figyelmeztetésként farkukkal paskolják a vizet, ezzel a veszélyre hívják fel a figyelmet.

Természetes ellenségei a hiúz és a farkas.

A hód számára a tél nem a téli álom, hanem a szaporodás időszaka. Évente mindössze egyetlen almot hoz létre. Január-februárban hónapban párzanak, ezt 100 - 110 napos vemhesség követi. Bár egy alom 9 kölyökből is állhat, gyakoribb a négyes-ötös létszám. A kicsik nyitott szemmel jönnek világra, testüket szőr borítja, néhány órán belül már úszni is tudnak. Bár 3 hónapos korukig szopnak, néhány hetesen már szilárd táplálékot is magukhoz vesznek. Előző alomból való testvéreik segédkeznek az élelemgyűjtésben, és csak a rá következő évi utódok születésekor hagyják el a családi közösséget. Akár 15 - 17 évig is élhetnek.

A hódot prémjéért régóta vadásszák. Állománya a 19. században jelentősen megfogyatkozott, jelenleg Európában a védelmi intézkedéseknek köszönhetően a nemzeti parkokban egyedszámuk növekvőben van.

Magyarország hódállománya a 19. század közepére a vadászat miatt kipusztult, de a 20. század utolsó évtizedében az ausztriai és magyar WWF együttműködésének eredményeképpen visszatelepítésük megkezdődött a Duna ausztriai szakaszán.

1996 óta a Duna-Dráva és a Fertő-Hanság Nemzeti Park területén, illetve a Tisza középső és felső folyásánál, 2006 őszén pedig Hódmezővásárhelyen történt telepítés.

 2004 óta minden szabadon engedett példányt nyomkövető rendszerrel szerelnek fel. Spontán vándorlás révén már a Zagyva mentén is megjelentek. Jelenleg a magyarországi állomány zömét külhoni telepítések szaporulata adja.

2007 őszén a Duna-Dráva Nemzeti Park Drávai szakaszán újabb 25 példányt engedtek szabadon, ezzel a nemzeti parkban élő állomány 60 egyedre nőtt.

2013-ra populációja már meghaladja az 1000 darabot, és a fadöntésekkel helyenként jelentős gondokat is okoznak.

   

Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza a EMLŐSÖK menűbe