A jegesmedve


A jegesmedve (Ursus maritimus) a ragadozók rendjébe, ezen belül a medvefélék családjába tartozó, az Északi-sarkvidéken élő emlősfaj, a kodiak-medve mellett rendjének második legnagyobb tagja.

   

Elterjedési területe az Északi-sarkvidék jégmezőinek déli része. A legtöbb szinte sohasem teszi a lábát igazi szárazföldre, többségük egész életét a sarkvidék befagyott vizein, a lassan sodródó jégmezőkön tölti.

Teste nyúlánk, feje és arcorra megnyúlt, apró füle és rövid farka csökkenti a hőleadást.

   

Szeme kicsiny, nyaka hosszú, lábai a többi medvéénél jóval szélesebbek és hosszabbak, lábszárai rövidek, de vastagok és izmosak, ujjait közel hosszúságuk feléig úszóhártya köti össze. Talpa szőrös, ezért biztonsággal jár a jégen.

   

Testhossza 1,8 - 3 méter, vállmagassága 1,2 - 1,6 méter. A hím testtömege 350 - 700 kilogramm, a nőstényé 150 - 300 kilogramm, vemhesen elérheti az 500 kilogrammot. (A legnagyobb jegesmedve 3,39 méter magas és 1002 kilogramm tömegű volt.) Bundája tömött, a fiatal példányoké ezüstfehér, az öregeké sárgás árnyalatú, a ma élő emlősök között a legjobb hőszigetelő. Szemfoga fejlett, zápfogainak felülete - mint minden ragadozó emlősé - tarajos.

Szinte állandóan vándorúton van, saját territóriuma sincs. Zsákmány után kutatva akár napi 70 kilométeres távolságot is gyalogol. Táplálékának zöme állati eredetű, s mivel a sarkvidék zord körülményei közt nem válogathat, szinte mindent megeszik.

Ez a hatalmas, lomhának tűnő állat nagy ügyességgel halászik, ha pedig vadászik, kitartóan üldözi zsákmányát.

   

Fő tápláléka a fóka. Egy léknél áll lesben vagy lopakodva közelíti meg áldozatát, amikor a fókacsapat a jégen napozik. A lékből levegővételre kiemelkedő, vagy az óvatlan, napozó fóka vékony koponyáját mancsa egy csapásával összezúzza. Általában csak a fókazsírt, a bőrt és a belsőségeket eszi meg a húst nem, a sarki rókák és a madarak legnagyobb örömére.

   

   

Képes a befagyott léket feltörni, vagy ha nem túl vastag a jég új léket készíteni. A levegőbe felugorva és mellső lábaira visszaérkezve hatalmas ütést mér a jégre, melynek hatására a jég üvegszerűen törik.

   

A jegesmedve az északi sarkvidék jégmezőinek csúcsragadozója, természetes ellensége jóformán nincs. A kardszárnyú delfinen, a nagy ámbrásceten és a grönlandi cápán kívül talán csak a rozmárok hatalmas agyarai jelentenek számára veszedelmet, amely azonban legfeljebb csak akkor támad jegesmedvére, ha a fiatal rozmárokat védi.

Fejjel előre ugranak a vízbe, és úszás közben - a kutyaúszáshoz hasonlóan - csak mellső lábukat használják, hátsó lábukat maguk után húzzák. Kitűnő úszók, akár a tíz kilométeres sebességet is elérhetik. Nyitott szemmel merülnek a víz alá, s ott akár két percig is kibírják újabb levegővétel nélkül.

   

Szaglásuk kifinomult, 1,5 kilométer távolságról és 1 méteres hóréteg alatt is megérzik a fóka jelenlétét.

Fókabarlang a jégmezőn

Képesek akár 40 kilométer/óra sebességgel futni, és hosszabb ideig 3 - 6,5 kilométer/óra átlagsebességgel haladni.

A párzás április-május körül zajlik, amikor a medvék közelebb kerülnek egymáshoz a fókák vadászata miatt. A hímek már 100 kilométerről is megérzik a nőstény szagát. A hímek ilyenkor összeverekednek a párzás jogáért, ezek gyakran sérülésekkel járnak.

   

A megtermékenyített magzat "felfüggesztett" állapotban marad augusztus-szeptemberig. Ez alatt az idő alatt a nőstény hatalmas mennyiségű táplálékot fogyaszt el, súlya legalább 200 kilogrammal növekszik. A vemhes nőstény a sarki tél legzordabb szakaszában, a hóba és jégbe vájt barlangjába húzódik vissza, ahol egyfajta hosszan tartó alvó állapotba kerül, melynek során szívverése a szokásos percenkénti 45 - 46-ról 25 - 27-re csökken, testhőmérséklete azonban normális marad.

Itt hozza világra bocsait átlagosan 240 napi vemhesség után.

Az ellés november és február között történik, általában kettő, néha csak egy bocs születik. Testtömegük születésükkor 1 kilogramm körüli, süketek és vakok.

A bocsok életük első hónapjaiban csak felszín alatti lakásukat ismerik, az anyamedve az ellést követő négy hónap eltelte után vezeti ki a bocsokat a szabad ég alá. Általában két esztendős korukig maradnak anyjukkal, s csak ezután kezdik meg önálló életüket.

   

   

   

Nyár végén, ősz elején a jegesmedvék bálna-, delfin- és rozmártetemek után kutatnak a partvidéken. Olykor tíz-húsz jegesmedvéből álló csoportot lehet megfigyelni, amint az elhullott állatokból lakmároznak. Ebben az évszakban nagyobb kiterjedésű szárazföld áll rendelkezésre a vadászatra, így a jegesmedvék táplálkozása is változatosabb, hiszen más vízi és szárazföldi emlősöket is esznek. Míg sok más medvefaj étrendjén igen jelentős a növényi eredetű táplálékok szerepe, a jegesmedve csak a sarki nyár hónapjaiban fogyaszt egy kevés zuzmót, mohát vagy bogyót, de azt is csupán étrendi kiegészítésként.

   

   

Igen jól alkalmazkodott az északi sarkvidék hidegéhez. Bundája olyan jól szigetel, hogy nem veszít hőt az orrának felületét leszámítva. Ez okozza azonban sebezhetőségét is, meleg időben sem képes hőt leadni és már viszonylag alacsony hőmérsékleten is hőgutát kap.

A hőszigetelésben nemcsak vastag bundájának van kiemelkedő szerepe, hanem a bőr alatti zsírrétegnek is, amely egy-egy táplálékban bőséges időszakot követően több centiméter vastag is lehet. A zsírréteg nemcsak hőszigetelést, vagy mechanikai védelmet jelent az állat számára, hanem tartalék tápanyagforrást is a zsákmányban szűkös időszakokra.

Bundája valójában nem egybefüggő fehér, hanem optikai csalódásként a fényvisszaverődés miatt látjuk annak. A fehér szőrszálak közt üreges, átlátszó szálak helyezkednek el. Szerepük, hogy átengedjék a napsugarakat a jegesmedve bőrére. Alatta a bőre fekete, így elnyeli a nap hőjét, ami létfontosságú a zord környezetben.

   

   

Az üreges fedőszőr egy szálának kereszt- és hosszmetszete mikroszkóp alatt

Az üreges szőrszálak növelik úszás közben a felhajtóerőt is.

Bundája és zsírja az ember figyelmét is felkeltette, s emiatt az eszkimók már évezredek óta vadásszák ezeket az állatokat. Az utolsó néhány évszázadban azonban a jegesmedvék irtása egyre nagyobb, aggasztó méreteket öltött.

A jegesmedvét a hófödte tájból kivillanó koromfekete orra könnyen elárulja. Világos nappal, távcsővel akár tíz kilométer távolságból is megpillanthatjuk. Egy régi eszkimó legenda szerint, amikor a fókák felé lopódzik, orrát a mancsával eltakarja, nehogy leleplezze magát. Ilyen viselkedést azonban a kutatóknak nem sikerült eddig megfigyelni és rögzíteni.

A globális felmelegedés, az északi sarki jégtakaró vékonyodása következtében a jegesmedvék kétharmada ötven éven belül eltűnhet a Földről.

 

Számtalan nemzet fizetőeszközként szolgáló fémpénzein és nemesfémből készült elékérméin is szerepel a jegesmedve.

            

            

Kezdőlap Vissza a kezdőlapra                                    Emlősök Vissza az EMLŐSÖK menübe