Kígyók Magyarországon


A kígyók (Serpentes) a hüllők osztályának (Reptilia), Diapsida alosztályába tartozó, azon belül a pikkelyes hüllők rendjébe (Squamata) sorolt alrend. Majdnem 2400 kígyófaj létezik a 8 centiméteres Leptotyphlops bilineától az óriási anakondáig, melynek hossza elérheti a 11 métert, súlya pedig a 200 kilogrammot. Színük, mintájuk és zsákmányszerző taktikájuk változatos.

A kígyók némelyikének a mérge nagyon erős: az ausztrál tajpán (Oxyuranus microlepidotus) egyetlen csepp mérge több ezer egeret meg tud ölni.

Egyes kobrafajok mérget köpnek, hogy megvakítsák a ragadozókat, a nem mérges pitonok pedig úgy kerekednek felül zsákmányukon, hogy megragadják és szorosan köréje fonódnak.

Sok kígyó, ragyogó színekkel figyelmezteti a ragadozókat, hogy veszélyesek. Néhány ártalmatlan faj, mint a korallsikló (Elaps corallinus), a mérges kígyók színeit ölti magára megtévesztő céllal.

A kígyók teste hosszú, megnyúlt, végtagjaikat teljesen elvesztették, csak az ősibb, nagy testű óriáskígyókon találjuk meg a hátsó lábak apró csonkjait. Gerincoszlopuk sok csigolyából épül fel. Minden csigolya - a fejgyámok kivételével - bordákkal rendelkezik.

A kígyó anatómiája

A koponya és az alsó állkapocs kapcsolódása nagyon laza, ezért az alsó és felső állcsont nagymértékben képes egymástól eltávolodni, így táplálékukat egészben le tudják nyelni, például a kajmánokat és a gazellákat is. Fogai gyökértelen, állkapocsra ránőtt fogak, nem alkalmasak rágásra, csak a zsákmány megragadására és fogva tartására.


Jellegzetes kígyókoponyák

        Sikló félék                                      Óriáskígyó félék                           Mérgeskígyó félék      

Egyes kígyócsoportokban kifejlődnek a méregfogak. A zsákmányszerzésben van szerepük, mivel ezeken keresztül fecskendezi áldozatába az erős méreganyagot, hogy azt később elfogyaszthassa.

A méregmirigy kivezető csöve a méregfog barázdájának vagy csatornájának tövébe csatlakozik.

Kültakarójuk a test egész hosszán száraz szarupikkelyek, viszont a fejen és a hason nem pikkelyeket, hanem szarulapokat és pajzsokat viselnek, melyek több pikkely összeolvadásával keletkeznek.

A kígyók sajátossága a kétágú nyelv, melyet a száj kinyitása nélkül ki tudnak dugni a szájüregből egy kis ajakrésen. Fontos érzékelő szerv, melyet tapintásra és szagérzékelésre használnak. Ezzel tereli az illatmolekulákat az orrnyílásához.

Tekintetük merev, pislogásra nem képesek, mivel az alsó és felső szemhéjak összenőttek és átlátszó hártyává alakultak.

A kígyók ragadozó állatok. A nagy testű óriáskígyók náluk sokkal nagyobb termetű zsákmányállatokat is elejtenek, patásokat, krokodilokat is. A kisebb termetű fajok apróbb gerincesekre, halakra, békákra, rágcsálókra vadásznak.

A zsákmány elpusztításában két módszer ismert a kígyók között. Az ősibb, nagy testű óriáskígyóknak nincs méregfoga, így ők az izomerejükkel végeznek az áldozattal, köréje csavarodnak és mindjobban szorítják. Az áldozat csak kilélegezni tud, ugyanis minden egyes kilégzésnél a kígyók összébb és összébb szorítja a zsákmányt, míg az meg nem fullad. Ezután egészben lenyeli, majd hosszú hónapokig, vagy akár egy évig is emészt, attól függően, hogy mekkora volt a zsákmány.

   

   

   

A mérgeskígyók nem izomerővel ölnek, hanem a méregmirigyeikben termelődő méreganyaggal, mely az idegrendszert támadja meg, de szövetfeloldó hatása is van, így az áldozat vérkeringése gyorsan összeomlik.

A kígyók nagy része szárazföldi állat, de vannak vízi életmódra áttért fajok is. A hazai vízisikló (Natrix natrix) gyakran kijön a szárazföldre, ahol ugyanolyan gyorsan mozog, mint a vízben. A tengeri kígyók viszont soha nem hagyják el a vizet, még utódaikat is ott szülik meg.

Nagy részük tojásokat rak, melyet magukra hagynak, és a Nap melege költi ki őket. Egyes viperafajok a tojásokat nem rakják a talajba, hanem testükben tartják, míg a kis kígyók ki nem kelnek. Ez az álelevenszűlés, mert az anyaállat és a kis kígyó között semmiféle anyagcsere kapcsolat nem áll fenn, az ivadék fejlődéséhez a tojásban lévő tápanyagokat használja fel.

Hazánkban mindössze hét kígyófaj él. Ismerkedjünk meg velük!


Sikló félék

Erdei sikló (Elaphe longissima)

Akár két méteresre is megnövő kígyófaj, bár a hazai példányok ritkán érik el a 150 centiméteres testhosszt. Hasa sárgásfehér, hátuk és oldalaik zöldesek, barnásak vagy szürkések. A halántékon világossárga, halványabb mintázat látható.

   

Az erdei sikló ragadozó: táplálékát főleg rágcsálók, cickányok, illetve madarak, fiókáik és tojások képezik. Mérge nincs, így áldozatait vagy élve nyeli el, vagy afféle kis óriáskígyó módjára megfojtja őket. Októbertől, április - májusig telel, olykor több példány is összegyűlhet egy helyen.

   

A párzására június közepén kerül sor, ezt követően a nőstény 5 - 8 sárgásfehér, puha, hosszúkás tojást rak. Az általában füzérré összeragadt tojások vagy a földbe, vagy valamilyen bomló növényi halom alá kerülnek. Időjárástól függően az utódok augusztus végén vagy szeptember elején kelnek ki, és 6 - 8 napos korukban bekövetkezett vedlésükig nem táplálkoznak.


Haragos sikló (Coluber caspius)

Nevét a potenciális veszélyforrásokkal szemben tanúsított agresszív viselkedéséről kapta. Támadásainak hevessége miatt a népnyelv ugró siklóként is ismeri.

Átlagos testhossza 160 -180 centiméter, feje és szemei is meglehetősen nagyok. A kifejlett példányok háta szürkésbarna, hasa sárgás. A háti pikkelyeken sárga csík húzódik. A fiatal egyedek szintén szürkés alapszínűek, fekete foltok tarkítják őket, hasuk pedig piszkosszürke.

A párzásra május és június fordulóján kerül sor, a nőstény ezután egy hónappal 5 - 15 tojást rak avar, kövek vagy moha alá. A fiatalok augusztusban vagy szeptemberben kelnek ki.

   

   

A haragos sikló az októberben kezdődő telelést rendkívül későn, május elején szakítja meg. Madárfiókákkal és rágcsálókkal táplálkozik, de gyíkokat és ízeltlábúakat is elfogyaszt.

A veszélyforrást kiváló érzékszerveivel előre észleli, és ilyenkor gyorsan, nagy zajt keltve menekül. Ha a fenyegetés közelebbről jön, nem habozik, jóval nagyobb ellenfelét is megtámadja.

Harapása nem mérgező, de hegyes fogaival fájó sebeket tud okozni.


Kockás sikló (Natrix tessellata)

Közepes termetű, átlagosan 75 - 100 centiméteres hosszúságúra megnövő kígyófaj, a nőstények nagyobbak a hímeknél. Alapszíne olajzöldes szürke, amelyet hátán sötétbarna vagy fekete négyzetek tarkítanak, mint azt neve is mutatja. A hasi rész szürkés vagy sárgásbarna sötét mintázattal. A felső és alsó ajakpajzsok sárga színűek, a nagy szemek hosszúkás fejen foglalnak helyet.

   

   

A kockás siklók ősszel száraz, meleg helyre vonulnak telelni, ahonnan április közepén bújnak elő. Kiváló úszók, meleg időszakban szinte sosem hagyják el a vizet. Órákig képes levegővétel nélkül mozdulatlanul várakozni víz alatti rejtekhelyén, hogy aztán lecsapjon áldozatára. Zsákmányát elsősorban halak, békák, ebihalak alkotják.

   

Vész esetén kellemetlen szagú mirigyváladékot lövell kloákájából, vagy döglöttnek tetteti magát. A párzásra nem sokkal a tavaszi aktivizálódást követően kerül sor.

Az anyaállat július végén, augusztus elején 10 - 20 tojást rak a nedves földbe, amelyekből a felnőttektől csak méretükben eltérő kicsinyek kelnek ki augusztus végén.


Rézsikló (Coronella austriaca)

Átlagosan 50 - 70 centiméter hosszúra nő meg, teste szürkés, barna, sárgás vagy bronzvörös; hasa téglavörös, vörösessárga vagy kékesszürke. A rövid, háromszög alakú fejen az orrnyílástól a szemen át kétoldalt egy - egy sötét csík húzódik az állkapocs végén is túl.

Első pillantásra összetéveszthető a keresztes viperával (Vipera berus), de a rézsikló karcsúbb, pupillája pedig kerek és nem vágott, mint a viperáé.

   

Októbertől március-áprilisig száraz, viszonylag meleg helyeken telel. Előbújva főleg gyíkokkal táplálkozik, de alkalomadtán más kígyófajokat és rágcsálókat is elfog, a fiatal egyedek az ízeltlábúakat pusztítják. A kisebb termetű áldozatot élve, a nagyobbat gyűrűivel megfojtva nyeli le egészben. A vadászatot hosszabb emésztés követi.

   

A rézsiklók április végén, május elején párzanak; ekkor a hím és a nőstény órákig összetekeredve hever.

A faj álelevenszülő. Augusztus második felében 8 - 15 utód lágy burokban jön a világra, amiből nyomban kibújnak. Testhosszuk ekkor 12 - 15 centiméteres, színük egyéves korukig szürke, hasuk pedig téglavörös.

A kis rézsiklók 6 - 9 napos korukban bekövetkező első vedlésükig nem táplálkoznak, és a külvilágtól is elrejtőznek.


Vizisikló (Natrix natrix)

Testfelépítése erőteljes, a nőstények rendszerint nagyobbak a hímeknél, az utóbbiak hossza ritkán éri el az 1 métert, míg a nőstények gyakran 150 centiméteres hosszt is elérhetik.

A vízisikló színezete változatos, háta zöldes vagy kékesszürke, gyakoriak a fekete melanisztikus példányok, a sötétszürkés haspajzsok széle csontfehér. A háton páros fekete pontsor fut végig. Egyik legjobb azonosítójele a tarkó két oldalán látható, nőstényeknél halványabb, hímeknél erőteljesebb színű, félhold alakú, sárga, fehér vagy ritkábban vörös folt.

   

A faj ügyesen közlekedik kígyózó mozgásával mind a vízben, mind a szárazföldön.

Elsősorban nappal aktív, ilyenkor vadászik. Táplálékát kisebb termetű gerincesek képezik, különféle halak és kétéltűek, főleg békák. Rajtaütésszerűen elkapott áldozatát elevenen fogyasztja el.

   

Mérget nem termel, bár ha megriasztják, kobraállást vehet fel, és fenyegetően sziszeghet. Ilyenkor bűzös váladékkal spricceli le a támadót. A veszélyhelyzetekből általában igyekszik elmenekülni, vagy végső esetben holtnak tetteti magát.

Késő ősszel, ahogy egyre hűvösebb lesz, a vízisiklók száraz és meleg téli rejtekhelyet keresnek, ahonnan csak márciusban merészkednek elő.

A kifejlett siklók tavasz végén, nyár elején párzanak, de a nőstény csak július-augusztusban rakja le kb. 15 - 30, végüknél füzérré összeragadt tojását komposzthalmokba, rothadó növénykupacokba, olykor más nőstényekkel közösen.

   

Az októberben kikelő kicsinyek legfeljebb 15 centiméter hosszúak, de méretüktől eltekintve úgy néznek ki, mint a felnőttek.



Viperafélék

Keresztes vipera (Vipera berus)

A keresztes vipera viszonylag rövid, vaskos kígyófaj, testhossza átlagosan 60 - 90 centiméter. Pikkelyes bőrének színezete lehet szürkés, barnás, vöröses alapú, vagy éppen melanisztikus, egyszínű fekete is. Hátán barna, cikcakkos sáv fut végig a tarkótól a farok végéig, amit az oldalakon hasonló színű foltsor kísér. A tarkón jellegzetes X vagy V alakú mintázat látható. A sáv inkább szürke alapszínű, hímek esetében sötétebb feketésbarna, míg a barnásabb nőstényeknél inkább világos. A hasoldal szürkés, fekete foltokkal tarkított, míg a farokvég alulról minden esetben sárga vagy narancssárga színezetű.

   

A farok hirtelen vékonyodik, az ivarok szerint eltérő módon és formában. A nőstények feje lapos és háromszög alakú, míg a hímek feje nyújtottabb, inkább körte formájú. A hímek karcsúbbak és hosszabbak a zömök, vaskos testalkatú nőstényeknél.

A faj rejtőzködő életmódot folytat, melegben nagyon éber és nagy távolságból észleli a felé közelítő embert. Veszély esetén mindíg menekülni próbál, de véletlen rálépés vagy megfogása esetén, hangos fújással kísért sziszegéssel igen hevesen védekezik, és legvégső esetben villámgyors mozdulattal belemar a támadójába, ami nagyon gyakran először csak úgynevezett álmarás, mivel ténylegesen nem marja meg a zaklatót, csak többszöri imitáció után.

A téli pihenőt követően február végén, márciusban jelenik meg, eleinte keveset mozog, és sokat sütkérezik. A hímek minden esetben 2 - 3 héttel előbb élednek fel mint a nőstények, majd először vedlenek. A párzás elmúltával pár négyzetméteres területen zajlik mindkét nem életritmusa, melyet gyakran több állat oszt meg egymással. Az élettér minden esetben vízhez kötött. Tavasszal és ősszel szinte egész nap, a nyári hónapokban csak a reggeli és a késő délutáni órákban aktív, éjjel nem mozog.

Étrendje kisemlősökből, rovarokból, kétéltűekből, más hüllőkből áll, melyeket marással tesz ártalmatlanná. Az áldozat először megbénul, majd elpusztul. A vipera a megmart zsákmányát a szagnyoma alapján tájékozódva kutatja fel, majd a fej felől kezdi lenyelni egészben.

Az újszülöttek elsősorban egyenesszárnyú rovarokon, szöcskéken, sáskákon kezdik meg a táplálkozásukat. A sikeres zsákmányszerzést emésztési pihenés követi.

   

A telelésre alkalmas üregekben, faodvakban, rágcsálójáratokban akár több száz példány is összegyűlhet, és a viperák gyakran más kígyó- és gyíkfajokkal is megoszthatják vackukat.

A párzásra tavasszal, április - májusban kerül sor. A párzási idő közeledtével csavargásba kezdenek, sokszor nagy távolságokat is megtéve párzásra hajlandó nőstény keresése során. A nőstények a telelőhelyek pár kilométeres körzetében foglalnak területet. A párzás során, több hím esetleges találkozásakor azok heves harcokat vívnak egy - egy nőstény kegyeiért. A szagjelek alapján megtalált nőstények faroklengetve jelzik készségüket a párosodásra, ami akár órákig is eltarthat.

A keresztes vipera álelevenszülő, utódai a testében fejlődnek 75 - 100 napon át, ezt követően lágy, átlátszó burokban jönnek világra. A felnőttektől csak méretükben különböző, 18 - 19 centiméteres kicsinyek száma 6 - 14. A kicsinyek a felnőttek szagnyomai alapján találják meg a majdani teleléshez nélkülözhetetlen búvóhelyeiket.

   

A viperamarás a faj elterjedési területén meglehetősen gyakori, de ez elsősorban az emberi tevékenység kiterjesztésének következménye. Gyakran házi- és haszonállatok az áldozatok. A keresztes vipera mérgének viszonylag alacsony a toxicitása, Magyarországon utoljára 2001-ben fordult elő tragikus végkimenetelű eset.



Rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis)

Alapszíne szürkés vagy sárgásbarna, hátán a keresztes viperáéra emlékeztető sötétbarna cikcakkmintázat fut végig, amit az oldalakon hasonló színű foltok kísérnek. A szürke hasoldalt piszkosfehér foltok tarkítják. A rákosi vipera rövid kígyó, a hím általában 45, a nőstény 60 centiméter körüli.

   

A gyepes élőhelyeket kedveli. Hazánkban nyugati populációi elsősorban nedves réteken, lápokon, legelőkön élnek, a Duna-Tisza közi állomány viszont a Kiskunság száraz sztyeppjein.

   

A fiatal példányok ízeltlábúakkal, egyenesszárnyúakkal, sáskákkal, tücskökkel táplálkoznak, a kifejlett egyedek már kisemlősöket, gyíkokat és madárfiókákat is zsákmányolnak.

Október közepén vonul el egy szárazabb, fagymentes helyre, ahonnan csak áprilisban kúszik elő. Az első évben havonta vedlik, majd egyre ritkábban; a felnőtt állat már csak évente háromszor, tavasszal, nyár közepén és röviddel a téli álomra vonulás előtt.

Áprilisban párzik, az időjárástól és a táplálékbőségtől függően körülbelül 100 nappal később, július - augusztus hónapban fial. Tojásainak száma 5 - 15, általában a nőstény korával emelkedik. Az utódok átlátszó, puha burokban fejlődnek, és gyakran már az anyaállat testében kikelnek. A tojásból azonnal kikelő, szüleik mintázatát viselő, 12 - 16 centiméteres utódok hamarosan levedlenek.

   

A kígyó félénk, rejtőzködő életmódja és alacsony példányszáma miatt marása rendkívül ritka, befecskendezett, kevés, gyenge méreg hatása megközelítőleg egy méh szúrásának felel meg. Erős szervezetű emberekre ártalmatlan, legfeljebb gyenge rosszullétet, kiütést okozhat, marása ellen szérumot sem készítenek.

 

Magyarországon minden hüllő és kétéltű védett!

Botanika Vissza a kezdőlapra                Botanika Vissza a HÜLLŐK menűbe