A napraforgó


A napraforgó (Helianthus annuus) az őszirózsafélék (Asteraceae) családjában a Heliantheae nemzetségcsoport egyik legismertebb faja. Kedvelt haszonnövény, a szántóföldi növények egyike. Olajának kedvező élettani hatásai miatt gyógynövénynek számít. Ez a Magyarországon legfontosabb, a legnagyobb területen termesztett olajnövény.


Észak-Amerika nyugati feléről származik. Az indiánok már 3000 éve termesztették. Európába 1569-ben spanyol hódítók hozták át és eleinte dísznövényként termesztették. Még a 16. században átjutott Ázsiába és Afrikába is.

Kertészeti változata a dísznapraforgó, mely több faj, alfaj, illetve változat összefoglaló neve. Haszonnövénnyé azután vált, miután Bunyan 1716-ban Angliában szabadalmaztatta a napraforgóolaj sajtolásának módszerét, ez előtt Magyarországon csupán dísz-, illetve szegélynövénynek ültették.

Hazánkban még a második világháború után is sokáig alapvetően takarmánynövény volt. A termékváltást a nagyobb olajtartalmú fajták, majd a nagyobb hozamú hibridek elterjedése alapozta meg.

1 - 3 méter magasra növő, el nem ágazó szárú, kórós lágyszárú növény. Szára dudvás, belül szivacsos, érés közben durva, érdes felületű, megfásodott kóróvá alakul.

A régebben termesztett tájfajták magasabbak (2,5 - 3,2 méteresek), száruk időnként elágazó, többtányéros.

Nagyüzemi termesztésre csak az alacsony vagy középmagas (1 - 2 méter), bókoló, és el nem ágazó, egytányérú fajták alkalmasak.

Általános tévhit, hogy a napraforgó fejek követik a Nap útját az égbolton. Bár az éretlen virágrügyek még mutatnak ilyen viselkedést, az érett virágfejek egy ponton - jellemzően keleti irányban - rögzülnek, s nem fordulnak a Nap után. Ezt a régi tévhitet már 1597-ben John Gerard angol botanikus is cáfolta, aki híres fűvészkertjében napraforgókat nevelt.

Gyökérzete fejlett. A mélyre hatoló főgyökérből dúsan fejlődő oldalgyökerei 60 - 70 centiméter mélységig átszövik talajt.

Ezeket a sűrűn növő, fehér gyökereket "esőgyökereknek" is nevezik, mert tömegesen akkor fejlődnek ki, ha a napraforgó sok csapadékot kap. Ennek hiányában a vizet a mélyebbre nyúló és ugyancsak nagy szívóerejű gyökereivel veszi fel.

Szárán 25 - 30 darab levél képződik, az alsó 2 - 3 pár levél szembeálló, a felső levelek szórt állásban helyezkednek el, szív alakúak, a végén elkeskenyedőek, serteszőrrel fedettek. A levéllemez 5 - 35 centiméter hosszúságú, 5 - 40 centiméter szélességű, nyéllel kapcsolódnak a szárhoz.

   

A napraforgónak összetett, fészkes virágzata van, melyet tányérnak nevezünk, a peremén fészek-pikkelyeket találunk. A fészekvirágzat szélén vannak két sorban a rovarok csalogatására szolgáló, sárga, nyelves virágok.

A tányér közepe felé haladva, szabályos geometriai formában helyezkednek el a hímnős csöves virágok. Számuk általában 600 - 1200 közötti, melyekben a porzók előbb érnek, mint a bibe, ezért a napraforgókat a rovarok termékenyítik meg.

Először a tányér szélén elhelyezkedő meddő nyelves virágok nyílnak, ezután kezdenek virágozni a csöves virágok, a tányér szélétől kezdődően annak közepe felé haladva.

Egy tányér virágzása 8 - 10 napig is elhúzódhat. A virágok átmérője eléri a 40 centimétert, július és szeptember között virágzik.

   

   

A tányéron a kétivarú virágok, majd később a magvak is, egy matematikai formula szerint helyezkednek el, mégpedig a Fibonacci nevét viselő számsorozat szerint. A Fibonacci-számsorozatban minden szám az azt megelőző két szám összege. Tehát a számsorozat: 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89, 144, 233 stb.

Amennyiben körív-negyedeket rajzolunk a számoknak megfelelő sugárral, úgy egy folyamatosan táguló, íves görbét nyerünk. Rátekintve a napraforgó tányérra könnyen belátható, hogy a szemek elhelyezkedése követi ezt a görbét.

Nem csupán a napraforgómagoknál fedezhetjük fel ezt az rendeződést. Az élővilág számtalan helyén találkozhatunk vele, pl.: a tengerekben élő nautiluszok háza is ezt formázza.

Fibonacci leginkább arról nevezetes, hogy ő terjesztette el az arab számokat Európában a Liber Abaci című könyvével. A róla elnevezett Fibonacci-számokat nem ő fedezte fel, már a 6. században is ismerték az indiai matematikusok, de csak Fibonacci munkásságát követően vált közismertté Európában.

Termése a fajtától függő színű és méretű, egymagvú kaszat.

   

      

Egyéves, meleg- és fényigényes, nem fagyálló növény. A szárazságot meglehetősen jól tűri, de nagy termésekhez kedvező eloszlású és mennyiségű csapadékot igényel. Növekedése kezdetén teljes vízigényének kevesebb mint ötödével beéri, a tányérkezdemény kialakulásától a virágzás idejéig ez 40 - 45%-ra emelkedik, az olajképződéskor pedig néhány százaléknyit csökken. Ha ezek az időszakok csapadékhiányosak, a magokban kevesebb lesz az olaj.

Szinte bármilyen talajon megél, de hozama a rosszabb termőhelyeken lényegesen kisebb. Magyarországon a kezdeti alacsony termésátlagok fő oka az volt, hogy a napraforgót az igénytelen növények közé sorolták, és nagyobbrészt csak gyengébb talajokon termesztették - eleinte utak, kukorica- és burgonyatáblák szélén vetettek egy-két sort, később a más szántóföldi növények termesztésére alkalmatlan területeket hasznosították vele. A talajok nyers tápanyagát és vízkészletét jól hasznosítja. Megfelelő termőhelyen rendkívül nagy tápanyagigényű növény, amely valósággal "kirabolja a talajt". Egy területre csak 5 - 6 évenként vethető, különben kártevői felszaporodnak.

A napraforgót akkor aratják, amikor a tányér rozsdabarna színű, kissé kemény, lehajlik, a fészek szélén a pikkelyek erősen töredeznek. A tányér víztartalma ilyenkor ~ 40 %, a magvaké pedig ~ 18 %.

A betakarítás előtti vegyszeres szárítás (deszikkálás) az aratási folyamat szerves részét képezi, melynek növényvédelmi szempontból is komoly szerepe van. A gyors száradással megakadályozható a betegségek terjedése az állományban.

Ma már mint minden betakarítási folyamatnak, a napraforgó aratásának is a kombájn az alapja. A betakarítás menete megegyezik a gabonafélék esetében megszokottal, kizárólag a vágóasztal különbözik. Vagy speciális napraforgó adaptert alkalmaznak, vagy a gabona vágóasztalra szerelnek fel kiegészítőket, amelyek segítségével le lehet vágni a termést.

   

A napraforgó betegségei:

A., (Sclerotinia sclerotiorum) - fehérpenészes szár- és tányérrothadás;

B., (Botrytis cinerea) - szürkepenészes szár- és tányérrothadás;

C., (Diaporthe helianthi) - diaportés betegség (szárfoltosság és korhadás);

      

A,                                       B,                                        C,

A napraforgószirmokból készített teában lévő összetevők bizonyítottan vízhajtó, lázcsökkentő és sebgyógyító hatásúak.

Magjának bele vitaminokat (B1, B2), nikotinsavat, foszfort, vasat, káliumot, növényi zsírokat és sok fehérjét tartalmaz. nyersen, olajban sütve, vagy szárazon pirítva is ehető (szotyola vagy makuka). A nyers mag csíráztatva és salátákba, szendvicsek tetejére szórható. Virágrügyeit nyersen salátákba teszik, párolva zöldségként ehető.

      

Pirított napraforgómag, napraforgómagos sütemény és párolt napraforgó virágrügy

Értékes, sütésre is alkalmas olaj sajtolható belőle, melyet eleinte a bőr- és gyapjúfeldolgozásban használtak.

A 20. század elején az olaj többségéből szappant főztek vagy festéket gyártottak, élelmezési felhasználása az 1940-es években vált tömegessé.

Ma nagyobbrészt étolajként hasznosítjuk, de a margarin és a szappan gyártásának is fontos alapanyaga.

Az olaj előállításakor visszamaradó darát fehérjedús terméket, takarmányként állatokkal etetik fel.

Étkezési napraforgó olajok

Napraforgóolajat tartalmazó margarinfélék

   

Napraforgóolajat tartalmazó szappanok

A hagyományos olajkészítés munkafolyamatában az összezúzott magvakból az olaj kisajtolásához hatalmas méretű lengőkalapácsos éksajtót használtak. A 2 - 3 méter magas gerendaalkotmány közepén lévő sajtolófák közé helyezték a posztó- vagy vászonzacskóba tett összetört olajos masszát, majd a kétoldalt lelógó, lengő, faltörő kos szerű bunkóval kétfelől vízszintes ékeket vertek a sajtolófák fölé. Az eszköz működtetésének módja, - amely legalább két férfi munkaerejét igényelte, - érthetővé teszi az olajütés megnevezést.

A lengőkalapácsos olajütő Európában szinte mindenütt ismeretes. A 18. századig az étolajat kizárólag hidegúton állították elő. Ez a sajtolási módszer pedig robosztus berendezést igényelt. A lengőkalapácsos éksajtó elterjedéséhez és fennmaradásához még hozzájárult, hogy a közép-európai paraszti borkultúra hosszú ideig nélkülözte a prés használatát.

Lengőkalapácsos olajütő

A napraforgómagot eleinte csak hidegen ütve tartották alkalmasnak étolaj készítésére. Mivel tapasztalták, hogy a napraforgó magja pirítással is élvezhető, sőt ízletesebb olajat adott, hamarosan általánossá, majd pedig kizárólagossá vált a melegsajtolás technikai fogása. Az olajkészítés munkafolyamatát még egy munkaszakasszal, a hántolással, a maghéj eltávolításának technikájával is kiegészítették.

Az olajkinyerésnek több módszere ismeretes, a hideg- a meleg sajtolás, illetve a kioldás, az úgynevezett oldószeres extrahálás. A nagyüzemi finomított étolaj gyártásánál hő- és vegyszer hatás éri az olajat, mely alkotórészeiben változásokat okoz. A beszállított napraforgó magot előkészítik az olajkinyeréshez, először héjeltávolítás, majd aprítás történik. A felaprított részt melegen sajtolják, így a kezdeti 55 - 60% olajtartalom 18 - 20%-ra csökken. Így készül a jó minőségű nyers napraforgóolaj. A visszamaradó préspogácsából hexánnal oldják ki a maradék olajat 65 - 70 Celsius fokon. Az így kinyert 10 - 30% olajtartalmú hexán-olaj keveréket vákuumban bepárolják, így nyerik a világos színű nyers napraforgó olajat. A visszamaradó darálékot oldószer mentesítés után takarmányozásra fordítják. A kapott olaj azonban zavaros, nyálkás, ezért finomítani kell, mely folyamat ismételt hő -, mechanikai- és vegyi beavatkozást jelent.

A napraforgómag feldolgozása olajjá

   

Kézierővel működtetett és kiteljesítményű elektromos meghajtású prés

Nagyteljesítményű napraforgómag prés

A dísznövény

 

A növény nemesített változata a dísznapraforgó, mely alapvetően kisebb, sokszor törpe méretével a virágoskertek dísze lehet.

A hibrid változatok már nem csupán margarétaszerűek, hanem krizantém vagy pompon formákat is megjeleníthetnek.

Színeik is változatosak, mivel narancs, sötétbordó, vagy éppen krémszínekben is pompázhatnak, a klasszikus napsárga mellett.

 

Napraforgó a művészetben

Számtalan művész választotta témaként és örökítette meg a napraforgót. Honlapunk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy minden alkotást sorra vegyünk, csupán a két legnevesebbet említjük meg.

Az intellektuális alkotó képét látjuk Van Dyck önarcképén. Festő hivatására a napraforgó utal, amelynek a nap irányába forduló virágához hasonlították a természet szépségét szüntelenül követő festészetet. Mint udvari ember, büszkén viseli az I. Károlytól kapott aranyláncát, társadalmi presztizsének szimbólumát.

Anthonis van Dyck: Önarckép napraforgóval (1632-1633. magángyűjtemény)

Vincent van Gogh holland festő egyik kedvenc témája szintén a napraforgók voltak. Két sorozat csendéletet is festett ezekről a virágokról.

Ahogy maga Van Gogh is számított rá, a napraforgós képek - önarcképei mellett - a művész máig leghíresebb alkotásai. 1901 óta nem volt olyan retrospektív kiállítás Van Gogh képeiből, amely mellőzte volna ezt a témát. Sikerüket mutatja, hogy számtalan hamisítvány, másolat is készült róluk, az eredetiek pedig rekordárakat értek el az aukciókon.



Első sorozat

Négy elvirágzott napraforgó (Párizs, 1887 - Kröller-Müller Múzeum, Otterlo, Hollandia)


Váza tizenöt napraforgóval (Arles, 1888. augusztus - National Gallery, London)


Váza három napraforgóval (Arles, 1888. augusztus - Magángyűjtemény, Egyesült Államok)


Váza öt narpaforgóval (Arles, 1888. augusztus - megsemmisült a második világháborúban)



Második sorozat

Váza tizenöt napraforgóval (Arles, 1889. január; Van Gogh Múzeum, Amszterdam)


Váza tizenöt napraforgóval (Arles, 1889. január - Sompo Művészeti Múzeum, Tokió)


Váza tizenkét napraforgóval (Arles, 1889. január - Philadelphia Museum of Art, Egyesült Államok)


Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza a BOTANIKA menűbe