A narvál és a beluga


A narvál (Monodon monoceros) és a beluga vagy fehér delfin (Delphinapterus leucas) az emlősök (Mammalia) osztályának a cetek (Cetacea) rendjébe, ezen belül a narválfélék vagy fehérdelfinfélék (Monodontidae) családjába tartozó fajok.

 

Narvál (Monodon monoceros)

Az északi-sarki vizekben, Észak-Oroszország, Észak-Alaszka és Észak-Kanada partjai előtt, valamint Grönland és a Spitzbergák közelében található meg, a Davis-szorosban, a Novaja Zemlja környékén. Állományát 25 - 40 ezer egyedre becsülik, ennek fele Grönlandnál él. A narvál - elterjedését tekintve - a legészakibb cetfaj. Ritkán merészkedik az északi szélesség nyolcvanadik fokánál délebbre.

A narvál és a beluga élettere

A hím narvál hossza 5 - 6,5 méter, testtömege 800 - 1800 kilogramm, míg a nőstényé 4 - 4,5 méter, tömege legfeljebb 900 kilogramm. Homloka magasra tornyosul, "csőre" nincs. A hím állat felső állcsontjából két fog nő ki egyenesen előre. A bal oldali fog agyarrá fejlődött, amely akár 3 méter hosszú is lehet.

Agyaruk nem kizárólag az ivarérett hímeknek van, de a nőstényeké gyengébb és teljes kifejlődésük igen ritka. Szintén ritkán, de találnak kétagyarú példányt is.

Az agyar jelentősége az érzékelésben van. A közepén végigfutó idegpályából tízmillió idegvégződés tör a fog felszínére. Ezek segítségével érzékelik a víz hőfokát, sótartalmát, a halrajok jelenlétére utaló szerves maradványokat.

   

A narvál torpedó alakú, áramvonalas törzse a vízben lehetővé teszi a gyors mozgást. Hátán a bőr feketén pettyezett, hasa fehér, a pettyek a fejtájékon összesűrűsödnek. Az idősödő hímek sötét foltjai gyakran elhalványodnak, gyakran csak egy sötét csík marad a háton.

A lekerekített mellúszók - átalakult mellső végtagok - vége a növekvő életkorral egyre inkább felfelé kunkorodik. A mellúszók sötétebbek, mint a test színe. A test vonala az alig elkülönülő hátúszóig meglehetősen egyenes, a széles farokúszó előtt csapott.

Az egyetlen utód születéskor sötét kékesszürke, de ahogy idősebbé válik, színezete a kifejlett állatok színét veszi fel. Születéskor a borjú nagyjából 150 - 170 centiméter hosszú, átlagosan 80 kilogramm tömegű.

A narvál társas állat, a fiatal hímek külön csapatokat alkotnak, de vannak vegyes csapatok is.

A narválok a velük egy élőhelyen előforduló belugával szemben gyorsan és fordulékonyan úsznak. Minden más cetfélénél távolabbra hatol be a sarkvidéki vizekbe, ahol néha nagy csapatokat alkot a lékek környékén, melyeket rendszeres felszínre bukásuk révén tartanak fenn, légzőnyílásként használva azokat.

A hímek nem a jég áttörésére használják agyarukat, amint azt korábban gondolták. E szervüknek a táplálkozásban sincs szerepe, vagy legalábbis jelentéktelen, hiszen az agyartalan nőstények gyomortartalma semmiben sem különbözik a hímekétől.

Egyes megfigyelések és az agyarakon lévő karcolások arra utalnak, hogy a hímek megvívnak egymással rangsorbeli helyükért és a nőstényekért. A bikák ilyenkor félig kiemelkednek a vízből, keresztezik agyaraikat, és megpróbálják egymást odébb taszítani.

   

Tápláléka halakból, tintahalakból és rákokból áll, melyeknek fellelhetőségéről hanghullámok segítségével szerez információt. Akár 370 - 400 méterig is lemerül, és egy félóránál is tovább maradhat a víz alatt.

A hím az ivarérettségét 6 évesen, míg a nőstény 5 évesen éri el. A párzási időszak március-május között van. A vemhességi idő 15 hónap, ezt követően a nőstény egy borjat hoz a világra. Két ellés között többnyire három év nyugalmi idő telik el. Általában 30 - 40 évig él.

Mivel az eszkimók igen nagyra értékelik a narvál agyarát, még mindig vadásznak rá. A Jeges-tenger kanadai területén évente körülbelül ezer narválra szól a vadászkvóta.

Korábban jóval több narválbikát ejtettek el, mivel az "egyszarvú" agyarnak csodatevő erőt tulajdonítottak, és a középkorban ezért értéke felért az aranyéval. A szász választófejedelem egy alkalommal 100000 tallért fizetett egyetlen narválagyarért.

Ezeket a fogakat már az ókorban is ismerték és megbecsülték. Zegzugos utakon jutottak el közép- és dél-európai térségbe, ahol aztán táptalajt adtak az egyszarvú (unicornis) mondájának. Később minden egyes természetrajzi gyűjtemény narválagyarral kívánt büszkélkedni.

Azt még ma sem tudjuk, mi az oka, hogy gyakorlatilag mindig csak a bal oldali fog nő meg agyarrá.


Beluga (Delphinapterus leucas)

Az Északi-sark környéki tengerekben honos. Amikor Grönland, Észak-Szibéria vagy Alaszka partvidékei jégmentesek, a belugák csapatokban, több kilométerre felúsznak a Jeges-tengerbe ömlő folyamokon. Ezzel magyarázható az is, hogy egy eltévedt példány 1966. május 15-én a Rajnánál bukkant fel, 400 kilométert felúszott rajta az áramlattal szemben, majd megfordult, és június 16-án elhagyta a folyót.

   

A beluga cet testhossza 300 - 550 centiméter, testtömege 500 - 1500 kilogramm. A szemek kivételével egész teste tejfehér, így semmilyen más cetfélével nem téveszthető össze.

A borjak eleinte szürkék, később foltosak. Homloka hólyagszerűen tornyosodik felfelé, "csőre" nincs. Mellúszója széles és lekerekített. Efölött rövid nyaktájékot lehet megkülönböztetni, háta abból emelkedik ki laposan.

Hátúszója hiányzik, vagy csak kisebb duzzanatot képez a hát közepén, a széles farokúszó közepe mélyen bemetszett.

Minden állkapocsfélben 8 - 10 kúp formájú, körülbelül 6 centiméteres fog található. Torka szűk. A hímek nagyobbak a nőstényeknél.

   

   

Néha nagy csapatokban vadászik és halakkal táplálkozik, melyeket maga előtt hajt.

A beluga cetek lassan úsznak, a 10 kilométer/óra sebességet is alig érik el. Csak sekély vizekbe merülnek.

A sarkvidéki part menti vizekben fehér testükkel úgy hatnak, mintha csak olvadó jégtáblák lennének.

Hanglokátor rendszerük nagyon fejlett, és igen jó a hallásuk is, így zsákmányuk helyét a zavaros vízben is pontosan meg tudják állapítani.

   

Az északi lakók vadásszák, mert húsa, habár feketés színű, élvezhető, bőréből szíjat vágnak és hálókat készítenek. Egy kis halzsírt is szolgáltat. A szamojédek az állat fejét póznára tűzve áldozatul használják. A halászok pedig - mint a nagy cetek előhírnökét - szívesen látják.

Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza az EMLŐSÖK menübe