Az európai őz


Az európai őz (Capreolus capreolus) - röviden gyakran csak őz - az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a szarvasfélék (Cervidae) családjába és az őzformák (Capreolinae) alcsaládjába tartozó faj.

Európa nagy részén és Kis-Ázsiában fordul elő, Korzika, Szardínia, Írország és Kelet-Európa keleti határa kivételével. Előfordulási területe a vadászat és más emberi hatások következtében a 19. század végén és a 20. század elején a mainál sokkal kisebb és elaprózott volt. Elterjedési területe ma a mediterrán országokban növekszik, részben természetes úton (új élőhelyek elfoglalása), részben betelepítés és repatriálás következtében.


Az őz Magyarország teljes területén előfordul. Az alföldi területeken a jelenlegi sűrűséget az 1960-as évek második felében és az 1970-es években érte el. Korábban inkább a domb- és hegyvidéki, erdősültebb területeken éltek nagyobb állományai.

Az őz hímje a bak, nősténye a suta, az őzek szaporulatának a neve gida.

   

Finom alkatú, kecses testével, vékony, hosszú lábával és karcsú nyakával az őz a szarvasfélék legkisebb európai képviselője. Testhossza 95 - 135 centiméter, farka nagyon rövid, mindössze néhány centiméter, tömege 15 - 30 kilogramm.

A bakokat kis agancsuk alapján egyértelműen fel lehet ismerni. Meredeken emelkedik ki a homlokból, és a kevésbé irányul hátra, inkább felfelé. Fara felé enyhén nehezedő teste lehetővé teszi, hogy könnyedén bujkáljon a bozótban és az aljnövényzetben.

Amikor az őz megkapja téli bundáját, színezete szembetűnően megváltozik, a vörhenyesbarna nyári bundát szürkésbarnára cseréli fel.

   

Ilyenkor a combok hátulsó felén lévő "tükör" csaknem egészen fehérnek tűnik, míg nyáron sárgásfehér alapszínű. Az állat rövid farkát a tükör szőrzete szinte teljesen eltakarja.

Alkalmilag feketés példányok is előfordulnak, fehérek (albínók) nagyon ritkán. A gidák gyerekruhája foltokkal mintázott, bundájuk később világosvörös-barnás színűre változik. A sutának a bakkal ellentétben nincs agancsa.

   

A fiatal bak homlokán először többnyire egy kicsi, kívülről gyakran alig látható dudor, a csap fejlődik, ezt télen ledobja.

Az első igazi agancs egy körülbelül 10 centiméter hosszú nyárs, amely néha már el is ágazik, ezt a fiatal állat télen veti le, de csakhamar megindul az új agancs fejlődése az úgynevezett rózsatőről. Az agancs tavasz végéig nő, szőrös bőrrel fedett, ezért sokkal vaskosabbnak és erősebbnek néz ki, mint amilyen valójában.

A növekedés befejeztével a vérerekkel átszőtt háncs (barka) összezsugorodik és felszakadozik. A bak ezután kezdi letisztítani az agancsát (a fiatal bakoké még júniusban is barkás lehet), a bokrok ágait csapdossa vele, a fatörzsekhez dörzsöli vagy a talajba döfködi.

A teljesen kifejlett agancsszárnak általában három ága van (hatos). Az egyik előre irányul, a középső meglehetősen egyenesen felfelé, a harmadik nemritkán csaknem derékszögben hátrafelé.

Az agancs méretei egyes populációkban már 5 - 6 éves korban tetőznek, s ezt a formát még 3 - 4 évig megtartja.

Ha az agancsnak több ága van, az már kivételesnek számít. Ritkán magasabb 30 centiméternél, de azért jól láthatóan az állat felmeredő fülei fölé emelkedik.

A fiatal bakok agancsának gyöngyözöttsége gyengébb, mint az öregebbeké.

Az agancs burjánzása vezet az úgynevezett parókás bakokhoz. Ezek agancsa többé-kevésbé formátlan, erősen barázdált tömeggé nő.

      

Idősebb korban - általában 10 év után - az őzbak is "visszarak". A hatos agancs villássá alakulhat vissza, emellett bütykösebbé válik, és veszít a hosszából is.

Az agancs ágainak biológiai jelentősége - mint más szarvasféléknél is - abban rejlik, hogy amikor a vetélytársak harcolnak egymással, az ágak összeakadnak, és megakadályozzák a komolyabb sérüléseket, amelyek még a győztes bak számára is komoly következményekkel járnának.

A bak csülkei nagyobbak, a hegyei zártabbak, mint a sutáé. Nyoma 4 - 6 centiméter hosszú, futás közben csülkei erősen szétnyílnak, s a fattyúcsülkök lenyomata is láthatóvá válik.

   

      


Az őz az erdős sztyeppék és a kis erdőfoltokkal tarkított mezőgazdasági területek szarvasféléje. Kedveli azonban a nádasokat, magas füves bozótosokkal tűzdelt térségeket is. Az erdők közül a nyitott, táplálékban gazdag, megújuló jellegűekben érzi otthon magát (vágásterületek, erdőtüzek utáni foltok).

A viszonylag vékony és a rövid ideig tartó hótakarót viseli el. Elterjedésének északi határa a hozzávetőleg 30 centiméteres tartós hóvastagság vonalával esik egybe. A hegyvidékeket nem kifejezetten kedveli, 2400 méternél magasabban ritkán fordul elő.

Válogatós természetű állat, a lágy és ízes zöld növényi részeket, hajtásokat, rügyeket fogyasztja legszívesebben. A mezőgazdasági területen élő őzek fő táplálékát a termesztett növények (lucerna, repce) jelentik, de a környéken található fás növényzetben (erdősávok, erdőfoltok) előforduló fa- és cserjefajok hajtásait és kérgét is előszeretettel fogyasztja.

   

Lucerna és repce

Az erdei környezetben élő őzek téli táplálékának zömét a fás szárúak teszik ki. Télen, ha mód van rá, előnyben részesíti a magvakat, a fenyőt csak szükségből fogyasztja.

Kis bendője és az emésztő csatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiségeket kell ennie. Rendesen a nap 24 órájában 5 - 7 alkalommal táplálkozik, a köztes időben általában elfekszik és kérődzik. Legaktívabbak az esti és hajnali szürkület idején.

A táplálék összetétele az évszakok és az egyedi szokások szerint is változhat, de a pillanatnyi elérhetőség ezt erősebben befolyásolja. Télen a növények változatossága csökken, ami miatt az anyagcsere sebessége és a táplálékfelvétel is kevesebb lesz. Tavasszal az anyagcsere, az energiaigény és az emésztési folyamatok is növekszenek. Ősszel a koncentrált táplálékok (termések, magvak és gyümölcsök) fogyasztása emelkedik, a téli zsírtartalékok felhalmozása miatt.

Nyáron magányosan, vagy kis családi csoportokban él, például suta az őzgidáival. Ősztől tavaszig azonban kisebb nagyobb csapatokat formálnak. Erdei területeken 4 - 8 egyedből, nyílt mezőgazdasági területeken 40 - 90 tagból álló csoportok is kialakulhatnak.

A csoportképzés mértéke az élőhely jellegétől és az állomány sűrűségtől is függ. Tél folyamán a nyílt területeken a táplálékban gazdagabb részeken gyűlnek össze. Szabadban 10 évig is elélhet. Állat- és vadaskertekben 15 - 17 év a legnagyobb élettartama.

A bakok első életévük végére válnak ivaréretté, de kicsi a valószínűsége, hogy 3 éves koruk előtt részt vennének a szaporodásban.

Az őzbakok territoriálisak és kevés bak képes hároméves kora előtt területet foglaln, amelyet speciális szagmirigyeik segítségével meg is jelölnek. Ilyen a homlokmirigy, a hátsó lábakon található csánk- és ujjmirigyek.

Ha vándor bak téved a területre, akkor a territóriummal rendelkező bak megpróbálja megvédeni területét és sutáit. A verekedés - amely 10 - 20 percig tart - nem halálos viadal, inkább erőfitogtató párharc.

A territórium birtoklása és minősége meghatározza, hogy egy-egy bak a párzási időszakban hány sutának nyeri el a kegyeit. A suták többsége 14 hónapos kora körül válik ivaréretté. Az üzekedési időszak július-augusztusra korlátozódik.

Az őz vemhességére a nyugvópete állapot (diapauza) jellemző. A megtermékenyült és osztódásnak induló petesejt hólyagcsíra állapotban megáll a fejlődésben, s nagyjából négy hónapig - november végéig - ebben az állapotban marad. Hormonhatásra ekkor folytatódik az osztódás és az embrió fejlődése. A vemhesség 275 - 295 napjából a tényleges magzatnevelés csak 125 - 145 napig tart, a pete 150 napig nyugalmi állapotban van.

A suta már egy hónappal az ellés előtt kiválasztja az ellőhelyet, amit - különösen magas állománysűrűség esetén - védelmez más sutáktól. Egyes jó adottságú élőhelyeken az ellőhelyek évről-évre azonosak maradnak. Kedveli az erdőszegélyeket, a gyepeket és részben a szántóföldi termesztett növényeket. Az ellőhely legfontosabb tulajdonsága a takarás és a nyugalom, mert a gidák csak egy hét után követik az anyjukat, addig a suta elfekteti őket.

A környezet kedvező növénymagassága 20 - 50 centiméter közötti, vagy annál is magasabb.

   

Az őzgidák április és július között születnek meg, nagy többségük május - júniusban. A kifejlett őzsuta általában 2 őzgidát ellik, de előfordulhat három, sőt nagyon ritkán a négy utód is. Az újszülöttek súlya 1-1,7 kilogramm, teljesen kifejlett pettyes szőrzettel és látással jönnek világra. A születés utáni néhány napon teljesen védtelenek, ilyenkor éri őket a legtöbb ragadozók okozta veszteség.

Az őzsuta a kicsinyeit néhány hónapig szoptatja. Az első hónapban naponta ötször, a másodikban 2 - 4 alkalommal, majd ezt követően egy-két alkalommal. A tejtermelés augusztustól csökken és kora őszre teljesen elapad. Az őzgidák az elválasztáskor már növényi táplálékokat fogyasztanak. Az utódok növekedése gyors, kéthetes korukra születési súlyukat meg is duplázhatják, őszre a kifejlett testtömegük 60 - 70%-át érik el.

A hiúz és a szürke farkas a legveszedelmesebb ragadozói az őzeknek. Az őzgidák ivarérettsége előtt jelentős veszteségeket okozhatnak a rókák, és ahol előfordul, a vadmacska. Főleg télen szintén nagy kártevők a kóbor kutyák. Ilyenkor az őzek különösen érzékenyek a zavarásra kiszolgáltatottságuk következtében.

   

   

A magyarországi természetvédelem az őzzel nem foglalkozik, oltalom alatt nem áll.

Védelmét a vadászati szabályozás biztosítja a vadászidényeken és az engedélyezett vadászati módszereken keresztül.

A Berni Egyezmény III. Függeléke szerint védett faj.


Soha ne tedd!

Az egy-két hetes gidák még gyengék ahhoz, hogy a turisták közeledtére anyjukat követve elmeneküljenek. Veszély eseten ezért rejtő színükben bízva lelapulnak az avarba, és úgy várjak, hogy anyjuk visszatérjen hozzájuk. Sajnos a kirándulók egy része tudatlanul árvának hiszi az így egyedül talált állatot, és megsimogatja, vagy legrosszabb esetben magával viszi, hogy felnevelje. A fogságban a gidák azonban csak a legritkább esetben maradnak életben, a nagy stressz és az anyatej speciális összetevőinek hiánya miatt néhány hét vagy akár nap alatt elpusztulnak.

Ha nem is viszik el a gidát, a visszatérő anyaállat az idegen szagot megérezve már valóban sorsára hagyja gidáját, így azok éhen pusztulnak.

Emlékezzünk vissza gyermekkorunk kedvelt verses meséjére, de ne feledjük, hogy az - bármilyen szívhez szóló is - nem más, mint egy kedves mese!

Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza a EMLŐSÖK menűbe