Tengeri sünök

Először is szögezzünk le egy tényt! A kertben matató, szuszogó sünihez (Erinaceus roumanicus) a tengeri sünöknek semmi közük sincs. A tengeri sünök a tüskésbőrűek törzsébe tartoznak, kizárólag tengervízben élő állatok. A tengeri sünök osztályát három további csoportra bonthatjuk, most a szabályos tengeri sünöket tárgyaljuk.

Az európai sziklás tengerpartokon szinte mindenhol megtalálhatók. A test általában gömb alakú, esetleg ovális. A vázra jellemző az ötsugaras szimmetria. Ez azonban csupán a látszat, az a valóságban tengelyes, s a lárvaalak is kétoldalasan szimmetrikus.

Vázuk, belső váz, azt kívülről csillós hám fedi. A váz apró mészlemezkékből épül fel, mely preparált állapotban olyan törékeny, mint egy karácsonyfa-dísz. A mészlemezkék annyira szorosan illeszkednek egymáshoz, hogy a vázat szinte merevvé teszik. A héjon apró gömböcskék találhatók, melyekre izületi fejekkel csatlakoznak a mozgatható tüskék.

A héj alsó oldalán helyezkedik el a szájnyílás, a benne található szájszervet"Arisztotelész lámpásának"nevezzük.

        

Ez egy öt részből álló állkapocs, mindegyikében véső alakú fogakkal.
A fog nem csupán kalcitból áll, hanem abba nagyon kemény magnéziumkristályok is beépülnek.

Ennek köszönhetően a sziklán élő állatok valósággal lyukat rágnak maguknak a kőbe.

A Földközi-tengerben is igen gyakori a kővájó sün (Paracentrotus lividus) is pontosan ezt teszi, hogy a vad hullámzás ne szakítsa le a szikláról.

A kőbevájást, még a tüskék mozgatásával is elősegíti.

A tengeri sünök nagy része növényevő, algákat, moszatokat fogyasztanak.

A tüskék általában nagyon hegyesek, s a rajtuk lévő mikroorganizmusok miatt a bőrbe fúródva gyulladást, fertőzést okozhatnak. Néhány faj mérget is termel. Mivel a tüskék is mészalapúak, a befúródás pillanatában elpattannak és a bőrben, izomban maradnak. Kivételük fájdalmas és hosszadalmas művelet.

A tüske kavalkádban apró ambulakrális lábacskák is találhatók, amelyeknek egyik része szívókákban, másik része csipeszszerű fogócskákban végződik. A szívókák első sorban a rögzülést, a fogócskák a haladást és a táplálék szájnyíláshoz juttatását biztosítják.

A fogócskák segítségével moszatokat, kagylóhéjakat és más - a tengerben található - anyagokat rögzítenek magukhoz, árnyékolás céljából. A fogócskák segítenek a tisztálkodásban is.

Szemük nincs, de a fényt érzékelik.

A szájnyílással ellentétes oldalon egy másik - igaz kisebb - kör alakú nyílást találunk. Ez a végbél és az ivarszervek kivezető nyílása.

A felső nyílást az állat élete folyamán egy apró lemez - a madrepora lemez - fedi. Az állat elpusztulását követően a madrepora lemez általában sérül, eltörik.

A tengeri sün váltivarú. Ez azt jelenti, hogy vannak hím és nőivarú példányok. Megtermékenyítésük külső, a petesejt és a hímivarsejt a tengervízben talál egymásra. Egyetlen nőstény akár húszmillió petét is létrehoz egy szaporodási ciklus alatt. A hímivarsejtek száma ennek százezerszerese.

Szervezetük felépítésében a legfurcsább, hogy nincs szívük, a testfolyadék bonyolult csatornarendszerben kering, amit a csatorna falán lévő csillók tartanak mozgásban.

Csak a tüskésbőrűekre jellemző a vízedényrendszer, amelynek a hálózatába az állat a madrepora lemezen keresztül vizet szív be és préseli azt az ambulakrális lábacskákba. A víz kisajtolásával az ambulakrális lábacskák rövidülnek. Úgy képzeljük ezt el, mintha egy gumikesztyűbe levegőt fújunk, majd kiengedjük, s közben figyeljük az újjak mozgását. E módszer segítségével halad a tengeri sün. Az ambulakrális lábak érzékelik a kémiai és mechanikai ingereket is.

A vízedényrendszernek a kiválasztásban és a légzésben is szerepe van.

Trópusi tengerekben élnek tengeri sün fajok, melyek tüskéi nem szúrnak, hanem hosszú, ceruzavastagságú nyúlványok.

Ilyen például a krétasün (Heterocentrotus mammillatus).

Nevét onnan kapta, hogy a tüskéivel kemény tárgyakra - palára, kőzetre - írni lehet.

Más fajok tüskéi olyan hosszúak, hogy a testet elemelik az aljzattól, s a sün szinte gólyalábon lépeget.

A Plococidaris verticillata tüskéin csomók figyelhetők meg. Olyan, mintha zsurló, vagy bambuszszár lenne.

Ezekbe a göcsörtös tüskékbe jobban belegabalyodnak és megtelepednek a moszatok, így az álcázás tökéletesebb.

A Psychocidaris ohsimai tüskéi felfújtak, szivacstelepre hasonlítanak és olyan ritkán állnak, hogy egész algatelep találhat köztük lakhelyet.

A Colobocentrotus atratus tüskéi szinte nem is tüskék, az egész héjon páncélt hoznak létre. Egyedül az alsó részen nyúlnak meg annyira, hogy a haladást biztosítsák.

Mivel ez a faj a gyakori és erős hullámveréses tengerrészeken él - ahol egy hosszútüskés egyed pillanatok alatt megsérülne - az így felvértezett, szinte kőszerű test sértetlen marad.

Az európai tengerekben a következő három fajjal viszonylag gyakran találkozhatunk:

- a pirosas vázú, fekete sünnel (Arbacia lixula),

- a lila vázú, sötétlila tengeri sünnel (Sphaerechinus granularis),

- a zöld vázú kővájó sünnel (Paracentrotus lividus),

A dárdasün (Cidaris cidaris) a Földközi-tengerben fordul elő, de nagyon ritkán találkozunk vele, mivel a mélyebb vizeket kedveli.

Két típusú tüskéje van. Az elsődlegesek elérik a 13 cm-t, a másodlagosak ennél jóval rövidebbek.

Az állat a másodlagos tüskéken járva halad, az elsődlegesek a védekezést szolgálják, melyeket hirtelen a támadó irányába képes fordítani.

Éti sün (Echinus esculentus).

A legnagyobb európai tengeri sün.

A világ számos pontján gyűjtik, a tengerparton élő népek fogyasztják.

Az ékszersün (Diadema setosum). Szép tengerisün, melynek tüskéi nagyon hosszúak, vékonyak és hegyesek. Rajtuk számos világosabb színű sávozás látható.

Tüskéi méreganyagot tartalmaznak. Veszély esetén azokat hevesen mozgatja.

Virágsün (Toxopneustes pileolus) váza lapos, zöldes, vagy rozsdaszínű, s fehéresen sávozott.

Tüskéi nagyon rövidek és erősen mérgezők, az embernél légzési nehézséget okoznak.

Elterjedt faj, az Indiai- és a Csendes-óceánban is honos.

A Strongylocentrotus purpuratus fajok populációi néha annyira elszaporodnak, akkora kártételeket okozhatnak, mint a szárazföldön alkalmanként elszaporodó nyúlállomány.

Tengerparti nyaralásunk alkalmával gyűjtött példányainkat folyóvízben alaposan mossuk meg, majd szárítsuk ki.

Gyűjteményünk darabjait pormentes helyen tároljuk, kezelésüknél nagyon óvatosan járjunk el, mivel roppant törékenyek.

Tengeri Vissza a kezdőlapra                  Botanika Vissza a TENGERI HERKENTYŰK menűbe