A szajga


A szajga, vagy tatárantilop (Saiga tatarica) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és az antilopformák (Antilopinae) alcsaládjába tartozó faj. Eléggé elkülönül az antilopformák többi fajától, így egymaga alkotja a Saigini nemzetséget.

A szajga Közép-Ázsia hatalmas füves síkságain él. A 17. században elterjedési területének nyugati határa még a Kárpátok vonalával esett egybe. A századelőn a vadászat a kipusztulás szélére sodorta a szajgát.

1919-ben helyezték védelem alá, azóta legalább 1,3 millió egyedre gyarapodott az állománya, ám élőhelyének korlátozott volta gátat szab terjedésének.

Az éves teríték a volt Szovjetunió területén negyedmillióra rúg, anélkül hogy ez az állományt veszélyeztetné.

A faj újra elérte Európa földrajzilag vett keleti határát Oroszországban (kalmükföldi populáció) és Kazahsztánban (három populáció).

A kazahsztáni állomány egy része telente Üzbegisztánig, sőt akár Türkmenisztánig elvonul.

Kínából az 1960-as években pusztult ki.

Az állat fej-törzs-hossza 110 - 150 centiméter, marmagassága 60 - 80 centiméter, farokhossza 6 - 13 centiméter, testtömege 20 - 50 kilogramm. A bakok nagyobbak és nehezebbek a nőstényeknél.


A nyári szőrzet gyapjas és világosbarna, a téli fehér, hosszabb és tömöttebb, még a szajga állát borító szőrök is hosszabbak lesznek.

   

A párzási idényben a hím szakállt növeszt a nyakára. Feje nagyméretű, rajta hatalmas, duzzadt orrüreg van, melynek orrnyílásai lefelé mutatnak. A párzási időszakban a hím orra még nagyobbra fúvódik, ormányszerűvé válik.

      

A tatárantilop füle rövid, körülbelül olyan széles, mint amilyen hosszú. A szem nagy, erősen előreugró szemöldök hajlik föléje.

Csak a hímnek van szarva, amely erősen gyűrűzött (8 - 20 gyűrűs duzzanat), enyhén hátrafelé hajlik és áttetsző borostyánszínű. A nőstényeknek rendszerint nincs szarva, de kivételesen nekik is nőhet, bár az rövidebb és vékonyabb. Lába meglehetősen hosszú és vékony, két patás ujjban végződik. A pata szív alakú, 4 - 5.5 centiméter széles és 6 - 7 centiméter hosszú.

A fiatalok juh módjára bégetnek. A bakok hangja mély és szaggatott, a nőstényeké valamivel csengőbb "béé".

A tatárantilop társas lény, 30 - 40 állat alkot egy csordát. A vándorlás idején a csordák egyesülnek. Egy-egy nap alatt akár 100 kilométer feletti vándorutat is megtesznek.

Élőhelyüket soha nem legelik le túlságosan, hanem hagyják növekedni a sztyeppi füveket. A tartós, mély hó veszélyes rájuk. Az 1953 - 54-es kemény télen az állománynak csaknem 40 százaléka elpusztult. Komoly megpróbáltatást jelenthetnek a nagy nyári hőségek és az aszályok is. Bundájuk ilyenkor ennek megfelelően jóval vékonyabb.

Alkalmazkodásuk igazán érdekes eredménye azonban az orruk, amellyel képesek kiszűrni a port. Vándorlás közben ezek az állatok ugyanis fejüket lefelé tartják, és így sok port szívnak fel. A hosszú, nedves orrüregben pedig jól lehűl a falában átáramló vér.

   

Tápláléka lágy szárú növények, alacsony növésű bokrok, zuzmók és fűfélék, több mint 120 növényfajt fogyaszt. A szajga 6 - 10 évig él.

A nőstény 7 - 8, a hím 20 hónapos korban éri el az ivarérettséget. A párzási szezon december-január között van. A bakok ilyenkor az ivarzó nőstényekből háremet gyűjtenek maguk köré. "Ormányukat" felfújják, szem előtti mirigyeikből pedig erős szagú váladékot bocsátanak ki. Keményen harcolnak egymással, a csaták végzetesek is lehetnek.

A vemhesség 6 - 8 hónapig tart, ennek végén rendszerint 2 borjút ellik a nőstény.

   

Születése után a borjú 8 - 10 napig a földhöz simul, s csak anyja hívására kel fel onnan.

   

Az elválasztás 3 - 4 hónap múlva következik be. A vemhes nőstények gyakran szabályos ellőhelyeken gyűlnek össze. Eléggé egyszerre ellenek, így a szürke farkasok okozta veszteség kisebb.

 

A szajgának otthont adó országok szívesen szerepeltetik postai bélyegeiken az állatot.

A szomorú valóság

2014-ben még 257 ezer szajga élt Kazahsztán területén, mára számuk a felére csökkent. Egy apró horda megtalálható még Oroszországban, egy nagyobbacska pedig Mongóliában, de a fokozottan veszélyeztetett faj helyzetét most jócskán megnehezítette a kazahsztáni katasztrófa.

2015 májusában kezdődött az a tömeges állatpusztulás, ami gyakorlatilag elindította az tatárantilopokat a kihalás felé vezető úton. Pár hét alatt 200 ezer egyed hullott el Kazahsztán középső régiójában. Mindenütt a felnőtt példányok és borjaik tetemébe lehetett botlani, az egész tájkép leginkább valamilyen apokaliptikus vízióhoz volt hasonlítható.

A szomorú jelenség kétségbe ejtette a biológusokat, de úgy tűnik a rejtélyt megoldották.

A főképp nőstényeket és borjakat érintő elhullási hullámot a Pasteurella és Clostridia baktériumok okozták, amelyek belső vérzést idéztek elő.

A tetemekből vett szövetmintákban kimutatták a Pasteurella multocida nevű kórokozó (a nyúlnátha néven ismert betegség kórokozója) jelenlétét, mely magas lázat, nyálzást és légszomjat idéz elő. A Pasteurella egyébként a szajga szervezetében természetes módon is megtalálható, csak akkor okoz problémát, ha az állatok immunrendszere meggyengül, melyért valószínűleg a Clostridia difficile, bacillus túlszaporodása a felelős.

   

Pasteurella és Clostridia baktériumok mikroszkópos képe

A tünetek megjelenése után 24 órával az állat elhullik. A megfigyelések alapján mindez igazolódott a tatárantilopok esetében.

Egy kérdés azonban nyitott maradt. A kutatók sem tudnak választ adni arra, hogy miért ilyen rövid idő alatt zajlott le a hatalmas pusztulás.

Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza a EMLŐSÖK menűbe