A vándorhangya


A vándorhangya (Eciton burchellii) a rovarok (Insecta) osztályának a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe, ezen belül a hangyák (Formicidae) családjába tartozó faj.

A vándorhangya Mexikótól a dél-amerikai trópusokig mindenütt megtalálható. Egészen északon, a Mississippi völgyében is előfordulnak. Az Óvilág trópusain és szubtrópusain is élnek populációi. Kerüli a közvetlen napfényt és a nagyobb magaslatokat.

A vándorhangya hossza legfeljebb 2,5 centiméter, színezete a sötétbarnától a feketéig terjed. Szárnya csak a hímnek van. Az egy kaszthoz tartozó hangyák mérete és külseje a bolyban betöltött szerepüktől függ.

   



A katonák kétszer akkorák, mint a dolgozók és a szárnyas hímek, fejük színe halványabb, rágójuk nagyobb.

Lábuk és megnyúlt testük pókszerű megjelenést kölcsönöz nekik. Színük az aranybarnától a sötétbarnáig terjed.

   

A katonáknak nagy, hegyes, befelé forduló, sarló alakú rágójuk és halált okozó fullánkjuk van, amellyel legyőzik a zsákmányállatokat vagy a támadókat.

   

Amikor a raj erdőn vonul át, a katonák a csapat szélén maradnak, és védik a menetet. A dolgozók kisebbek, mint a katonák, és ők teszik ki a raj legnagyobb részét.

Egy bolyban a dolgozóknak legalább négy kasztjuk van, amelyek méretben különböznek. A dolgozóknak is fejlett a fullánkjuk és speciális lábtő-ízületi horgaik vannak, ezekkel kapaszkodnak össze. Ők szállítják a táplálékot a boly számára.

   

Testükkel gömbszerű alakzattá összekapaszkodva a dolgozók képezik a "fészket", és ők szolgálják ki a királynőt. A királynő teste a sok petétől hatalmasra nő.

   

A többi hártyásszárnyútól (darazsak, méhek) eltérően a hangyák nem tudják aktívan szabályozni otthonuk hőmérsékletét, ezért csak a boly elhelyezésével és felépítésével tudják biztosítani a megfelelő hőfokot. A vándorhangya dolgozói saját testükből építenek bolyt, és sertéikkel kapaszkodnak össze. A járatok kinyitásával és elzárásával szabályozzák a benti hőmérsékletet. Gyakran faodvakban, faágakon vagy állatok kiásott üregeiben telepednek meg. Vándorláskor új helyet kell találniuk a fészeknek. A le- és a felépítés hat-nyolc órába telik. Erre többnyire éjjel kerítenek sort.

   

A vándorhangya egy bolya egy családot alkot, egy királynővel. A felnőtt egyedek száma 100 ezer és 600 ezer közötti. A család többségét a legalább négy kasztot alkotó dolgozók adják. A királynő a nászrepülés alatt 10 - 20 hímmel párzik, ennyi részcsalád van a bolyban, ahol az apa és az anya is egyezik. Ha a család túl nagyra nő, akkor új királynőt nevelnek, majd ha az felnőtt, az öreg királynő a dolgozók körülbelül felével elhagyja a bolyt, és új államot alapít.

A faj nomád életmódot folytat, minden állat, amelyet a vándorrajok le tudnak győzni, táplálékul szolgál. Étlapjuk elsősorban rovarokból és pókokból áll. Táplálékszerző utakra seregestül járnak. A hangyák rendszerint az avar felszínén vonulnak, ami lehetővé teszi, hogy a kisebb állatok elbújjanak az avarban, ezért csak a vigyázatlan rovarok és pókok lesznek a hangyák zsákmányai.

   

Termeszlárva, vagy pók is lehet a vacsora

   

A megszerzett élelmiszer szállítása

Ha a táplálék mennyisége lecsökken, akkor szedik a sátorfájukat, és új telephely után néznek.

A királynő legfeljebb 120000 petét rak naponta, a nyugalmi szakaszban (ekkor nem vándorolnak). A lárvaállapot 23 - 33 napig tart. Bebábozódás után 10 - 15 napra rá bújnak elő az új katonák és dolgozók.

A "szülőszoba"

A vándorhangya életében húsz napos nyugalmi és tizenöt napos vándor fázisok váltják egymást. Nyugalmi szakaszban a család minden második nap megy vadászni.

Miután a peték és a bábok kikeltek, megkezdődik a vándor szakasz, amikor naponta járnak zsákmány után. Vadászni rendszerint a család harmada megy, akár 200 ezer egyed. A portya szélessége 20 méter, hossza 200 méter, és nem tér vissza ugyanoda.

Azokat a helyeket is kerülik, ahol egy másik család járt, hiszen valószínű, hogy azt már kifosztották, nincs elég táplálék.

A családok egymást is elkerülik, így nem kerül sor harcra. A portya belsejében haladó hangyák azt a táplálékot szállítják haza, amit levadásztak.



A hangya a rokonait sem kíméli. Kirabolja több darázsfaj fészkét is, elfogyasztja a lárvákat és a bábokat. Ezek közé tartozik a Polistes erythrocephalus és a Brachygastra scutellaris is.

A vándorhangya a legkíméletlenebb ragadozója a darazsaknak, ezért a darazsak megpróbálnak olyan helyre építkezni, ahová a hangyák nem érnek el, illetve ahol nem találják meg őket.

   

Polistes erythrocephalus és a Brachygastra scutellaris

A hangyák az utakat feromonokkal jelölik meg. Ezt csápjukkal érzékelik, és a koncentráció alapján felismerik, hogy milyen messze vannak a bolytól. A kívül haladók kitérnek a középen haladók útjából, akik a zsákmányt szállítják. Az egy naposnál régebbi nyomokat nem követik. Eső hatására változtatnak az útvonalon, különösen a heves esők miatt.

Szükség szerint hidakat alkotnak vagy gömb alakot képezve áthatolnak a folyókon, amihez a külső gömbhéjra került dolgozók az életükkel fizetnek. Így megnövelik az elérhető területet.

Órákon át egy helyben tudnak maradni, amíg a többieknek szükségük van rájuk. Ez a viselkedés előnyt jelentett a túlélésért folyó versenyben, mivel megnövelte a vadászat eredményességét, így meggyorsította a szaporodást.

Az élettelen környezeti tényezők közül a hőmérséklet hatása a legveszélyesebb. Ha nagyon meleg van vándorlás közben, akkor felgyorsítják lépteiket, hogy hamarább áthaladjanak a kellemetlen szakaszon. Ha a hőmérséklet meghaladja a 43 Celsius fokot, akkor új útvonalat keresnek. A meleg után hidegebb szakaszt iktatnak be, nedves, hűvös talajon vonulnak, vagy köveken, hogy lehűljenek.



Az emberi tevékenységek közül az erdőirtás okozza a legnagyobb károkat. Mivel kerülik a közvetlen napfényt, és talajszinten gyűjtenek élelmet, nagyon érzékenyek környezetük pusztítására. A kiirtott területeken erősebb a napfény, melegebb a talaj, és nagyobb a láthatóság.

Kis méretük miatt a rovarok a kiszáradásra érzékenyek, ugyanis viszonylag nagy a felületük a térfogatukhoz képest. Már fiziológiailag is nehéz egy olyan környezetben élniük, ahol erdőirtás zajlott.

Magasabb szélességeken, illetve a magasság növekedésével a hegyvidéki területeken az erdőirtás hatásai gyengébbek és mivel a hőmérséklet alacsonyabb, többször borítja köd a tájat. Ezekre a területekre azonban ritkábban merészkedik a faj.

Az egyes családok közötti géncserét a repülő hímek végzik, azonban a kiirtott erdőfoltok miatt ez több akadályba ütközik, mivel a rovarevők könnyebben észreveszik őket. Nekik nincs fullánkjuk, és testőrségük sem, amely védelmet nyújtana.

A hímek legalább egy kilométernyire repülnek, mielőtt párosodnának egy királynővel, így elkerülik közeli rokonaikat. A génáramláshoz a vándor életmód is hozzájárul.

A veszélyre is egy feromonnal figyelmeztetik egymást. Ez a rágók mellett termelődik, és ha a hangya veszélyt érez, akkor a rágók felületére kerül, ha a fej sérül, akkor is felszabadul.

A hangyának nem kell mást tennie, mint harapnia, ugyanis ekkor feromon kerül a rágóra.

Hatóanyaga rövid ideig tart, de intenzív viselkedést vált ki a többi családtagból.

Vándorhangya dolgozó feje



Sok madárfaj igyekszik kihasználni a vándorhangya vadászútjait. A portya útvonalából minden kisebb-nagyobb állat menekül, vagy elrejtőzik. A menekülőkre vadászni jó alkalom, azonban megjósolhatatlan, hogy éppen mikor merre fognak járni a hangyák. Madarak mellett emlősök, de gyíkok és rovarok is csatlakoznak a hangyákhoz.

A Phaenostictus mcleannani hangyamadár a hangyák elől menekülő állatokból él. A madarak egy csoportja egy nagyobb területet oszt fel, ahol az egyes párok figyelik a hangyákat. Ha jönnek a hangyák, akkor riasztanak, és a nagyobb területről minden hangyamadár csatlakozik a vadászathoz.

A madarak megtanulják, hogyan viselkednek a hangyák, hol van az ideiglenes táborhelyük, és mikor járnak vadászni. Követik a nyugalmi és a vándor ciklus váltakozását is. Ez lehetővé teszi, hogy ne figyeljék azokat a családokat, amelyek aznap nem vadásznak. Alkalmas időben a madarak visszatérnek ezekhez a családokhoz is.

Ha tudnak, akkor a madarak lopnak egymástól és a hangyáktól is. Ezért a nagyobb darabokat az avar alá rejtőzve vonszolják haza és készleteket halmoznak fel az út mentén, amit a katonák védenek.

Több mint 550 más állatfaj áll közvetlen kapcsolatban a vándorhangyával, ami a legnagyobb szám az ismert fajok között.

Habár sok kapcsolat feltételes, legalább 300 faj függ a vándorhangyáktól. Hangyamadarak és fahágóformák (mint a Sittasomus griseicapillus) figyelik és követik a hangyákat, táplálékuk nagy részét a hangyák segítségével szerzik be.

A madarak ürülékéből lepkék szívnak vizet.

A Stylogaster és Calodexia legyek petéket raknak vagy lárvákat injektálnak a menekülő csótányokra, így azok 50 - 90%-a parazitával fertőzött lesz.

Hangyákat utánzó bogarak találhatók a hangyák fészkében és menetoszlopaiban.

Sittasomus griseicapillus

   

A Stylogaster és Calodexia legyek

A vándorhangya is atkásodik, melyek megtalálhatók mindenhol, ahol a hangyák előfordulnak. Panamában a Barro Colorado-szigeten a dolgozók 5%-a volt atkás, a leggyakoribbak a Scutacaridae és a Pygmephoridae fajok voltak. Ezek ártalmatlanok a hangyákra, nem szívják a vérnyirkukat, hanem csak vitetik magukat, vagy az ürüléküket takarítják el.

   

Scutacaridae és Pygmephoridae atkák


VÁNDORHANGYA A SEBÉSZETBEN

A dél-amerikai őslakosok a vándorhangyák katonáinak erős rágóit, orvosi célokra is felhasználták. Nagyobb sérülések esetén a sebszélek összefogását valósították meg velük. Mivel a hangya veszélyt érezve bármire "ráharap", s az ember bőrt könnyedén átszúrja, ezzel az eljárással egy sebösszehúzó "varratot" valósítottak meg. A sikeres harapást követően a hangya tor és potroh részét eltávolították, miközben a fejen lévő rágók továbbra is zárva maradtak, mintha öltések, vagy kapcsok lennének. Ezt a sebkezelési eljárást más afrikai és ázsiai népek is alkalmazták, ahol hasonló hangyafajok fellelhetők.

   

   

Botanika Vissza a kezdőlapra                                    Botanika Vissza a ROVAROK menübe