Eligazodás

>>>

>>>

>>>

>>>

>>>

>>>

>>>

>>>

>>>

>>>

>>>

Kis történelem

Az első csiga ékszereket - melyeket archeológusok találtak meg - kb. 75.000 évvel ezelőtt készítették. A legrégibb ékszerhez szám szerint 41 héjdarabkát fűztek fel.

A korai emberek rájöttek, hogy a kemény meszes héj sok mindenre használható és viszonylag könnyen megmunkálható. A vastag héjú fajok házából remek szúró, kaparó és vágóeszközöket készítettek. A trópusi szigeteken lakók, a nagyméretű voluták (Volutidae) házát vízhordásra és terménytárolásra, míg a sisakcsigák (Cassidae) héját házépítésre használták.

A ma élő legnagyobb héjas puhatestű, az óriáskagyló (Tridacna gigas) teknőit sok templomban még ma is keresztelőmedenceként használják.

Az ókori Rómában a császári palástok színét adó bíborfesték előállításához tonnaszám gyűjtötték a Földközi-tenger három murex faját, a tüskés bíborcsigát (Bolinus brandaris), a sávos bíborcsigát (Hexaplex trunculus) és a vörös sziklacsigát (Thais haemastoma)

Ezek a csigák veszély esetén egy zöldessárga váladékot termelnek, mely fény hatására lilás-bíborra változik. Máig megtalálhatók Olaszországban azok a csigaház dombok, ahol a festőüzemek működtek, ugyanis 1 g tiszta bíborfesték előállításához 10.000 csigára volt szükség.

Ie. 1.500 évvel Kínában fizetőeszköz volt a porceláncsiga család két faja a pénzkauri (Cypraea moneta) és a gyűrűskauri (Cypraea annulus). Népszerűségét bizonyítja, hogy Kína után meghódította Indiát, majd az afrikai régiót is. Afrikában a 18. sz. második feléig használták, ezt követően az érme és a papírpénz kiszorította. Értékét, az adott helyen való elterjedése határozta meg. Egy pénzkauriért 1850-ben (Szudán) lehetett venni egy tűt, vagy egy marék babot. Az európai telhetetlenség természetesen ebben is élenjáró volt, s mázsaszám gyűjtötték a csigákat a Kelet-Afrikai vidéken, s hatalmas mennyiségű pénzkauri cserélt gazdát az akkori rabszolga-piacokon. Egy jómódú angol - csupán viccből - 15 millió darab kauricsigát fizetett egy házért Kelet-Indiában.

A korai kereszténység jelképe a nagy fésűkagyló (Pecten jacobeus) volt, mivel Krisztus egyik apostola - Jákob - ilyet adott a zarándokok kezébe. Innen ered a faj másik magyar neve is, zarándokkagyló. Ugyanebben a kagylóban születik meg - a habokból kiemelkedve - Boticelli festményén Vénusz, sőt napjaink egyik ásványolaj-ipari óriása is ezt a kagylót választotta jelképeként.

Mielőtt a műanyagkorszak beköszöntött volna, sok használati tárgy olyan anyagokból készült, melyet a természet szolgáltatott. A divatőrület a női fűzőkben használta fel a bálnák sziláit, fésűt, lornyont készítettek a teknősök páncéljából, zongorabillentyűt, biliárdgolyót elefántcsontból. Természetes, hogy a csigák és kagylók is felhasználásra kerültek.

Az Indiai-óceánban honos Turbo és Trochus családok fajai szép gyöngyházat te2014-11-01élkülözhetetlen gombok alapanyaga legyen. Magát a gyöngyházat más fajok is termelik, mint a fülcsigák (Haliotidae), vagy az angáriák (Angaria). A gyöngyök feldolgozása a divaton és a gombgyártáson kívül a képzőművészetet és az ékszeripart is foglalkoztatta. A legszebb gyöngyház és természetesen maga a gyöngy elsősorban a valódi gyöngykagylóban (Pinctada sp.) képződik. E fajok teknőinek belső felülete csodaszép gyöngyház fényben ragyog.

A gyöngy létrejöttének oka, a kagylóba kerülő kis szennyeződés. Ez irritálja az állatot, míg az, védekezésből gyöngyházzal vonja be. A szabályos gömb alakú gyöngy természetes körülmények között igen ritka. Értékét nagysága és a tökéleteshez közelítő gömb-formája adja meg.

Az 1800-as évek végén rájöttek a kagyló "gyöngykészítő titkára", s ezt követően külön iparág épült ki a gyöngykagylók tenyésztésére, a "gyöngygyártásra". Ekkor mesterségesen juttatnak egy un. gyöngyházmagot a kagylóba, - a héj és a köpeny közé - s az bevonja gyöngyházzal, létrehozva a gyöngyöt. A bejuttatott mag lehet figurális is. Az ősi Kínában készítettek miniatűr Buddha és sárkányszobrokat, azokat gyöngykagylóba téve gyöngyházbevonatot kaptak. A gyöngy fehér, rózsaszín, lilás, kékes, zöldes, sőt fekete is lehet. Egyes édesvizi kagylófajok is termelnek gyöngyöt, de néhány csigafaj is képes erre, pl.: a szárnyascsigák (Strombidae)

Az 1800-as években a "vissza a természetbe" eszme és a természetbúvárkodási mozgalom soha nem látott méreteket öltött. A gazdag főúri házak és paloták szalonjaiban helyet kaptak a természeti gyűjtemények, kitömött egzotikus állatok, lepkék, és természetesen a csigák és kagylók is.

A nagy birodalmak gyarmatain könnyűszerrel gyűjthettek mindenféle egzotikumokat, melyek még a művelt európaiak számára is addig ismeretlenek voltak. Elkezdtek létrejönni a nagyméretű magángyűjtemények, melyek később a világ híres múzeumainak alapkövei lettek.

Egymás után indultak expedíciók újabb és újabb, még feltáratlan helyekre, s fantasztikus gyűjtött anyag öntötte el Európát. Csigagyűjtésnek hódolt Nagy Katalin cárnő, Jókai Mór és Edgar Alan Poe is. (Poet, tudományosan is foglalkoztatták a puhatestűek, rájött, nem elég csupán gyűjteni a héjakat, szükséges magának az állatnak a biológiai és anatómiai vizsgálata, megismerése is.)

E kor természetbúvárai dúskáltak a kuriózumokban, sorra írták le az új fajokat, s bőven merítettek ihletet a képzelet és fantázia világából, mikor a névadásra került sor. Olyan hangzatos nevek születtek, mint a Vénusz fésűje, Pandora szelencéje, Tengerek dicsősége, Lázár ékszerdoboza, vagy mint a Pápakorona.

A ritkaságok - a gyűjtési hóbortnak köszönhetően - horribilis áron keltek el. 1796-ban egy árverésen Jan Vermeer van Delft barokk festő képét 43 guldenért vásárolták meg, míg egy Conus cedonulli nevű trópusi kúpcsiga egyik példányáért 273 guldent fizettek.

A kínai lépcsőscsiga (Epitonium scalare) ebben a korban annyira ritka volt, az iránta való kereslet pedig oly nagy, hogy rizsporból hamisítványokat készítettek. Mára e faj számtalan lelőhellyel rendelkezik, s nem is olyan ritka, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy az akkori hamisítványok most többet érnek, mint az eredeti példányok.

Szintén a ritkaságok közé tartozik az aranykauri (Cypraea aurantium) melyből az igazán szép példányok még ma is különlegességnek számítanak . Pápua Új-Guineán a törzsfőnöki fejdísz közepére helyezik, ezzel is jelképezve ritkaságát, különlegességét.

A gyűjtés persze nem mindig veszélytelen, sok csiga védekezik. Vannak szúrós házúak és sok a mérget termelő faj is. Talán a legveszélyesebb az Indopacifikus térségben élő gyilkos kúpcsiga (Conus geographus). Ez a faj, - a nemzettség többi tagjához hasonlóan - ragadozó és erős idegmérget tartalmazó kilőhető nyilacskáját kisebb halak elfogására használja. Embert soha nem támad meg, a tragédiák legtöbbször figyelmetlenség miatt következnek be.

Ma a csigák és kagylók "gyűjtésének" legnagyobb piaca az élelmiszeripar. Persze nem minden faj ehető, de gondoljunk csak a nagy gonddal nevelt osztrigapadokra, vagy az európai tengerekben szinte közönséges kékkagyló telepekre.

Szintén fogyasztható a már említett zarándokkagyló, a szívkagyló és a vénuszkagyló is. A csigák közül is számos faj ehető, bár - mivel a kagylókkal szemben nem helytülők, - gyűjtésük bonyolultabb.

Mit sejtet a jövő? A környezetkárosítás és szennyezés drasztikus és akár visszafordíthatatlan problémákat okoz. A puhatestűek többsége nem viseli el, még a kevésbé szennyezett vizet sem, így a legtöbb édesvízben és tengerben indikátor szerepet töltenek be. Az érzékenyebb fajok már a víz összetételének kismértékű megváltozására eltűnhetnek.

A mélytengeri kutatások szinte naponta újabb és újabb fajokat írnak le. A valaha oly nagy számban élt ősi hasítékos csigák (Pleurotomaridae) ma élő kéttucatnyi faja közül egyesek a kiható kutatásnak köszönhetően már nem is annyira elérhetetlenek.

A már ismert fajoknak is gyakran írják le egy-egy újabb alfaját, ezzel is bővítve azt a kicsi szegmensét annak a világnak, amiről még annyira keveset tudunk.