A csuka (Esox lucius) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának, sugaras úszójú halak (Actinopterygii) osztályába, ezen belül a csukaalakúak (Esociformes) rendjébe és a csukafélék (Esocidae) családjába tartozó faj.

Ez a ragadozó Európában, Oroszországban és Észak-Amerikában honos.
Az Alpok vizeiben 1500 méteres magasságig felhatol. A Balti-tenger brakkvizeiben is él.

Magyarországon is gyakori ragadozóhal.

Teste hosszúkás, erőteljes. Háta sötétszürke, oldalának alapszíne zöldesszürke vagy teljesen zöld, a has felé világosodó. A has fehér. A testoldal váltakozó élénkségű, gyakran sávokba rendeződő sárgás foltozása adja a csuka különleges színét.

A fej nagyobb része a testoldalhoz hasonló színezetű. Páros úszói és a farokalatti úszója sárgás vagy vöröses alapszínű, a hátúszó és a farokúszó szürkésbarna. A mellúszó kivételével valamennyi úszó sötétbarna foltokkal tarkított. A csuka színe változatos, általában a vízterülettől, az évszaktól és a hal életkorától függően. Hátúszója a test hátsó részén van, farok alatti úszójának hossza és magassága hasonló a hátúszóhoz.

Feje, a testéhez képest nagy. Szájának kemény alsó állkapcsa túlér a felsőn, formája lapított és mélyen vágott, kacsacsőrre emlékeztet.

Hatalmas szájában erőteljes ragadozó fogazatot találunk. Az alsó állkapocs egy sorban elhelyezkedő fogai a zsákmány megragadására szolgálnak. Különösen jellegzetesek a szájpadlás több sorban elhelyezkedő erős, de hajlékony fogai, amelyek befelé haladva egyre nagyobbak. Még a nyelven is hasonló, apró fogak találhatók. A csuka szájából nincs menekvés.

A két ivar növekedésében jelentős eltérés tapasztalható, a hím (tejes) testhossza maximum 100 centiméter, a nőstényé (ikrás) maximum 150 centiméter lehet. Növekedési ütemük is eltérő, a vízterülettől függően, 8-9 éves korukra az ikrások már lényegesen nagyobbra nőnek, mint a tejesek.

Télen is aktív életmódot folytat, nem vermel, ezért a csuka lékből is horgászható.

Élőhelyével szemben meglehetősen igénytelen, a hegyvidéki patakok kivételével, szinte minden víztípusban megél.

Nagyobb állományai a dús növényzetű, de nyílt vízzel is rendelkező tavakban, holtágakban alakulnak ki. A frissen feltöltött csatornák, tavak benépesítésében úttörő szerepet játszik.
Jól alkalmazkodik a környezetéhez, mozdulatlanul beleolvad és így várja áldozatát.

Kiválóan lát a vízben, a szeme rendkívül érzékeny. Tápláléka vegyes, szinte mindent megeszik, ami a vízben él és mozog. Főként a pontyfélék (Cyprinidae) fajainak lárváit fogyasztja válogatás nélkül. Növekedésével összhangban előbb az apróbb halakat eszi, majd a nálánál még kisebb méretűeket. Halakon kívül a fiatal vízi szárnyasokat, valamint rákokat, békákat, majd nagyobb korában a kígyókat és a vízbe merészkedő apróbb emlősállatokat is elkapja.

Kedvence a szélhajtó küsz, amelyből jelentős mennyiséget képes elfogyasztani.

Saját faját sem kíméli, a nagyobb csukák felfalják a kisebbeket, a szülők a saját ivadékaikat, az egyívású kis csukák között pedig a növésben elmaradtak, hamar az erőteljesebben fejlődő testvéreik étlapjára kerülnek.

Ha úgy hozza a helyzet, a vízből kiugorva, nagyobb rovarokra, például szitakötőkre, kérészekre is rárabol. Nyáron, a felmelegedett vizekben bőséges táplálékhoz jut, az apróhalakat szívesen fogyasztja, növekedése ilyenkor gyors. Ötnyaras korára már elérheti az 5-8 kilogrammos méretet is. Falánk ragadozó, áldozatára lesből, takarásból támad, a táplálékállat elragadása rendkívül gyors.

Nem üldözi kiszemelt áldozatát, ha lesből támadva az első mozdulatra elvétette, akkor hagyja elmenni. A megragadott áldozatának viszont szájából, a kissé hátra, befelé hajló fogai közül, már nincs menekvés. A zsákmányhalat, ha oldalról vagy a farkánál kapja el, előbb megforgatja a szájában és fejjel előre nyeli el. Gyomornedve olyan erős, hogy a lenyelt acélhorgot is képes elbontani.

Érdekes, hogy a törpeharcsák nagyobb példányait, az úszóikon lévő szúrós tüskék miatt nem tudja elejteni, mert azok felsebezhetik a száját és akadályozhatják lenyelésüket.

Ívása február-március közé esik, a sekély, part menti, növényekkel, gyökerekkel sűrűn benőtt helyeken rakja le ikráit. Ivásának idejét tekintve, az egyik legkorábban ívó hal Magyarországon. Ilyenkor a hímeknek nincs meghatározott területük. Amikor a hímek összetalálkoznak az ívóhelyen, fenyegető tartást öltenek, hátukat meggörbítik, de ritkán kerül sor verekedésre.

Ha egy nőstény fogadja a hím udvarlását, előreúszik. A hím melléúszik úgy, hogy a szemük egy magasságba kerül. A parthoz úsznak a sűrű fűbe, mely felizgatja őket. A hím odacsap a nősténynek a farkúszójával, ez a "párzási ütés". Ekkor a nőstény kibocsátja az ikráját, a hím pedig kifecskendezi a tejét. A farkúszó újabb csapásai segítenek az ivarsejtek kellő keveredésében.

A ragadós ikra, körülbelül 3 milliméter átmérőjű. A nőstények testkilogrammonként nagyjából 40-45 ezer ikrát raknak.

Az ikrákból 10-30 nap múlva kikelő lárvák, életük első szakaszát a sekély vízben töltik, ahol először zooplanktonokra, majd kisebb vízibolhákra és egyéb ízeltlábúakra vadásznak.

A kis csukák 3-5 centiméteres korukban kezdenek el a mélyebb, de növényekkel sűrűn benőtt részekre húzódni, majd átállnak az apróhalakból, lárvákból álló táplálkozásra.
A fiatal csukák szája óriási, a saját testhosszuk 80 százalékát elérő zsákmányt is képesek lenyelni. Egy 15 centiméteres kis csuka, akár a majdnem ugyanilyen hosszú testvérét is bekebelezheti.

Igen sok csukaivadékot esznek meg más rablóhalak és vízimadarak, melyek a már kifejlett példányokra is veszélyt jelentenek.

A csuka a horgászok nemes hala, mely méretkorlátozás alá esik, ez országosan 40 centiméter, melytől helyenként eltérhetnek.
A fogási tilalom ideje, február 15. és március 31. között, az ívási időszakra terjed ki.

Horgászatánál drótelőkét célszerű alkalmazni, mert a fogai átmetszhetik a műanyagzsinórt.

A csukára, úszós, pergetős, fenekezős és mártogatós módszerrel is horgászhatunk, melyekről az interneten részletesen lehet tájékozódni, nagyobb gyakorlattal és sok tapasztalattal rendelkező szakemberek kiváló írásaiból. Napjainkban a felszerelések sokfélesége révén, igen változatos eszköztár áll rendelkezésünkre.

Sikeres fárasztás után, a kifogott csuka szájából a horgot szájfeszítő használata mellett ajánlott eltávolítani, mert harapása veszélyes. A látszólag teljesen kimerült zsákmány is képes súlyos sérüléseket okozni.

Nyáron kedveli az álló, illetve lassan folydogáló holtágakat. Ritkán előfordul, hogy nagyobb példányai fürdőzőket is megharapnak a sekélyebb vizekben.

A csuka, emberi táplálékként kedvelt, rendkívül tiszta, fehér húsú és ízletes, de szálkás hal. Húsminőségét befolyásolhatja a víz tisztasága, melytől kedvezőtlen esetben iszapízűvé válhat, valamint a ragadozó által elfogyasztott táplálék tulajdonsága is.

Húsa kiválóan alkalmas halászlé készítéséhez. Megsütve tűzdelik vagy töltik, de népszerű a húsából készített pörkölt vagy a káposztás csuka is.