Bolygónkon a csapadék eloszlása nem egyenletes. Van ahol minden nap esik, s van ahol csupán egyetlen esős nap fordul elő egész évben.

A sivatagok tipikusan ilyen csapadékszegény, száraz területek. Az itt élő növények alkalmazkodtak a szűkös vízellátáshoz azzal, hogy egyesek vizet raktároznak, mások nagyon rövid életűek, míg előfordulnak olyanok is, melyek trükkökhöz folyamodnak.

A jerikó rózsája is alkalmazkodott. A növénynek a rózsához semmi köze, a valójában egy Selaginella lepidophylla nevű csipkeharaszt, mely a korpafűfélékhez tartozik.

Eredetileg a Chihuahuan sivatagban őshonos, mely Mexikó és az USA határán terül el, mára azonban elterjedt, s különlegessége miatt sokfelé kapható.

Jerikó rózsáját az év nagy részében úgy találhatjuk, mint egy száraz levélcsomó.

Barna és törékeny, az életnek még a nyomát sem mutatja.

Akkora, mint egy teniszlabda, melyet a sivatagi szél könnyen felkap, s akár kilométereken keresztül görget.

Mikor az évente egyszeri csapadék leesik, a növény szemmel is követhető módon életre kel, mozogni kezd, betekert ágait kinyitja, száraz, barna színe üde zöldre változik.

Ha sikerül egy ilyen növényre szert tennünk, azt tegyük egy tálba, s öntsünk alá vizet. Ne válasszunk túlságosan kicsi tálat, mert akkor nem tudja ágait kinyitni.

Gyorsíthatjuk a nyitás folyamatát, ha a száraz „gombócot” a tálba rakást megelőzően kéz-meleg vízbe mártjuk. Látjuk, hogy fokozatosan kinyílik és kizöldül.

Ha kinyílt, több víz nem szükséges számára, sőt a felesleget nyugodtan öntsük ki az edényből.

Később az újbóli vízhiány miatt növényünk nedvességtartalmát viszonylag gyorsan elveszti, pár nap alatt ismét össze összegömbölyödik, s visszabarnul.