Az imádkozó sáska


Az imádkozó sáska vagy ájtatos manó (Mantis religiosa) a rovarok (Insecta) osztályába sorolt fogólábúak (Mantodea) rendjéből, az imádkozó sáskák (Mantidae) családjából az egyetlen, Magyarországon is honos faj. Köznyelvi elnevezése "imádkozó sáska" kissé félrevezető, mivel nincs közeli rokonságban a valódi sáskákkal, legközelebbi rokonaik a csótányok és a termeszek.

Nevüket onnan kapták, hogy pihenő helyzetben ezeket a fogólábakat az imádkozó kéztartáshoz hasonló helyzetben hajtják össze maguk előtt.

Tudományos nevében a Mantis szó jóst jelent. Erre vonatkozik a Theokritosz által leírt "mantis ha kalamaia" kifejezés is, ami a nádszálakon ülő jósnak, látnoknak az elnevezése.

Fajaik számát a különböző rendszertanok 1800 - 2300 közé teszik, ezek közül a legtöbbet 880-at Afrikában találták. Európában mindössze öt fajuk él.

Magyarországon védelem alatt áll, természetvédelmi értéke 2000 Ft. 2012-ben az év rovarjának választották.


Jól felismerhető megnyúlt előtoráról és jellegzetesen meghajlított első lábairól, amelyek tüskések és igazi fogókészüléket alkotnak.

Leggyakrabban zöldes vagy barnás színű. Színezete e közhiedelemmel ellentétben nem függ össze a környezetében lévő növényekével, a színek kialakulása eddig ismeretlen.

Alakjának és testtartásának köszönhetően jól beleolvad a környezetébe.


A 6 - 7 centiméter hosszú nőstény zömökebb, nagyobb, potroha felduzzad a benne rejlő petéktől, a hím mindig karcsú, 4 - 5 centiméter hosszú.

   

Rendkívül jól mozgatható, forgatható fejük az előtoron többnyire kiszélesedik, és ettől háromszögletűvé válik. Látásuk kiváló. Két nagy összetett szemük mellett mindhárom pontszemük teljesen kifejlődött.

   

Szájszervük rágó típusú. Csápjuk fonalszerű, sok ízből áll. Toruk olyan keskeny, mintha nyak lenne.

Az élővilágban rendhagyó módon egyetlen fülük van, ami kívülről sekély résnek látszik a középtor alsó részén. Az ultrahangokat repülés közben is meghallják, a 25 - 60 kHz tartományban.

A repülő fajok legveszedelmesebb természetes ellenségei a denevérek, ezért van szükségük az ultrahangokat is meghalló fülre.

Mellső lábuk bicskaszerűen összecsukható, éles tüskékkel felszerelkezett fogószerkezetté alakult, a középső és hátsó pár hosszú, vékony járóláb.

   

A szelvényezett potroh végén rövidek, ízeltek a függelékek. A nőstény rövid tojócsövét a haslemez eltakarja.

Szárnyai csak a kifejlett példányoknak (imágóknak) vannak. A keményebb fedőszárnyak többnyire sötétebbek, alattuk helyezkednek el a puhább, általában átlátszó, hártyás hátsó pár szárnyak.

A fejlett szárnyú fajok sem repülnek túl jól, inkább kúszva - mászva, lopakodva közlekednek, de leginkább lesben állva, környezetükbe olvadva vadásznak.


Tápláléka elsősorban röpképes rovarokból áll. Nagy étvágyú, kíméletlen ragadozó. Gyakran mozdulatlanná meredve, lesből támad (ilyenkor hosszú lábain "hintázni" kezd, hogy áldozata szélfútta falevélnek higgye). Előfordul az is, hogy óvatosan megközelíti áldozatát, majd ráveti magát. Mindkét esetben fogólábaival ragadja meg a zsákmányt olyan sebességgel, hogy azt az emberi szem nem is képes érzékelni.

   

   

Megfigyelték, hogy bizonyos fajok példányai kisebb gyíkokat, madárfiókákat is megtámadnak, és elfogyasztanak.

      

Számottevő ivari dimorfizmus nincs, eltekintve attól, hogy a hímek átlagmérete kisebb, mint a nőstényeké. A párosodás nyár végén történik, petéiket tajtékszerű masszában növényekre ragasztják.

A frissen kikelt állatok nagyon hasonlítanak a kifejlett imádkozó sáskára de lényegesen kisebbek és szárnyatlanok, kifejléssel növekednek.

A nőstény néha - nem mindig - a hímet párzás után felfalja (kannibalizmus), ezt akár a nemi aktus közben is megteszi (a hím akkor is folytatja a párzást, ha a feje vagy más testrészei már hiányoznak).

Az imádkozó sáska gyakran megtalálható a meleg száraz, bokros-füves területeken, nagyon kedveli a dombvidékek déli fekvésű, napsütötte, de nem kopár oldalait. Közép-Európában, így hazánkban is, számos alfaja előfordul.



Még néhány érdekesség

Az arab kultúrákban az imádkozó sáskák mindig Mekka felé fordultak, bár a pásztorok szerint inkább az északi irányt jelölték ki a sivatagban.

Egyes népek hiedelme szerint ezeket a rovarokat azért teremtették, hogy megmutassák az embereknek a helyes imádkozó testtartást.

Franciaországban elterjedt hiedelem, hogy az imádkozó sáska mellső lábaival jelzi az eltévedt gyerekeknek a helyes, hazavezető irányt.

Dél-Olaszországban, ha egy földműves minden nyilvánvaló ok nélkül megbetegedett, azt azzal magyarázták, hogy ránézett az imádkozó sáska. Szardínia hegyvidéki népei úgy vélték, hogy balszerencsét hoz, ha valaki az imádkozó sáskát megöli, vagy akár csak megérinti.

Afrikában viszont ennek ellenkezőjét hitték. Ha valaki hozzáért ehhez a rovarhoz, az szerencsét hozott neki, gyógyító ereje akár még a halálból is visszahozhatta a beteget.

Ázsia népei számára az ájtatos manó a bátorságot és a kegyetlenséget jelképezte. A kínai pergamentekercseken, fametszeteken, és a japán szamuráj kardok markolatán is feltűnik. A kung-fu egyik testtartása is az imádkozó sáskáét utánozza.

Távol-Keleten ezek a rovarok igen gyakran babusgatott kedvencek voltak, de kakasviadalokhoz hasonlóan élethalálharcra egymás ellen is uszították őket.

Az orvosok a petéit tartalmazó gubót, más néven kokont vízben megfőzték, és azt számos betegség - az impotenciától kezdve a kard ütötte sebig - gyógyírjának tartották. Úgy vélték, hogy a sült kokon jó az ágybavizelés ellen. A rovar levedlett bőrének is gyógyhatást tulajdonítottak.

Főleg Délkelet-Ázsiában más rovarokkal együtt az ájtatos manókat is megették.


Az Egyesült Államokban elterjedt babonák többféle ártó hatást tulajdonítottak nekik, egyebek közt hogy képesek megvakítani az embereket, megölni a lovakat - ennek megfelelő neveket is ragasztottak rájuk, olyanokat, mint "öszvérgyilkos" (mule killer), "az ördög lova" (devil's horse), "tevetücsök" (camel cricket). Úgy vélték, hogy a nyála mérgezi a haszonállatokat.

 

 

 Vissza a KISLEXIKON TÉMAVÁLASZTÓ menübe                                     Vissza a ROVAROK menübe