A fejlábúak (Cephalopoda) osztályába tartozó polipok (Octopoda) rendjének legfőbb jellemzője a nyolc kar, melyről az elnevezésüket is kapták. (Az octo szó latinul nyolcat jelent.)

A sarkvidékekhez közeli hideg vizekben ritkábbak, a meleg tengereket jobban kedvelik.
Legismertebb képviselőjük a közönséges polip (Octopus vulgaris), a világ legtöbb tengeri élőhelyén megtalálható. A mérete elérheti a 3 méteres hosszúságot és akár 25 kilogrammos is lehet.

A közel háromszáz, jelenleg ismert polipfaj többsége kisebb méretű, súlyuk általában még az 1 kilogrammot se éri el. Testarányaik, megjelenésük, színük, mintázatuk igen változatos.

A polipok a rejtőzködés, az álcázás mesterei. Színüket szempillantásnyi idő alatt a környezetnek megfelelővé képesek változtatni. Óceánkutatók megfigyelése szerint, a színekkel érzelmeket is kifejeznek. A fehér a félelmet, míg a piros a támadó hajlamot jelzi.
A tapadókorongok és a köpenyüreg nem változtatja színét, fehér marad. Amennyiben vészhelyzetben van, s el akar tűnni, tapadókorongjaival az aljzatra simul és lélegzetét visszatartja.

Menekülésre kényszerülve, tintazacskójából barnás-feketés folyadékot juttat a vízbe, megtévesztve ezzel üldözőjét. Ekkor a gyors helyváltoztatást nem csápjaival, hanem a beszívott víz, szifón keresztül történő kisajtolásával oldja meg, s úgy halad, mint egy rakéta.

Karjai segítségével változtatja helyét, szerzi zsákmányát, gondozza ivadékait.

A rajta lévő szívókorongok egy, két vagy több sorban helyezkednek el.

Minden egyes szívókorong egyben érzékszerv is, melyek információt szolgáltatnak az állatnak, s izmaival egyenként képes azok működését szabályozni.

Egy kar elvesztése nem okozza a polip halálát, sőt a csonkulás is csupán ideiglenes. Néhány hét alatt az elvesztett végtag visszanő, tökéletesen regenerálódik.

Vérük színe kék. Bár három szívük van, mégis néhány perc gyors mozgást követően kifáradnak, mivel vérük oxigénlekötő- és szállító képessége gyenge.
Nyáron előszeretettel a mélyebb, hidegebb, nagyobb oxigéntartalmú vizekbe húzódnak.

A polipok nem rendelkeznek merev vázzal, nincs csontjuk, ezért elképesztően kis réseken is képesek átbújni. Határt szab ebben számukra, egyrészt a kemény csőr mérete, mely egy fordított papagájcsőrhöz hasonlít és ugyanolyan anyagból, keratinból fejlődik, mint az emberek körme, másrészt a szemgolyóik nagysága, mivel ezek nagymértékben, nem összenyomhatóak.

Veszély esetén, ha van rá lehetőségük, inkább sziklák szűk rései között keresnek, a méretüknek megfelelő fedezéket. Nyílt terepen a kisebbek számára, akár egy-egy csiga- vagy kagylóhéj is biztonságos megoldásnak tűnhet.

Persze kíváncsi természetüktől hajtva, egyébként is szívesen kezdenek bármilyen idegen tárgy felfedezésébe.

A polipok ragadozó életmódot folytatnak, leggyakrabban rákokat, csigákat, kagylókat vagy halakat zsákmányolnak, de a dögöket is elfogyasztják. A mélytengeri fajok, a tengerfenékre aláhulló tetemeken, nagytestű tengeri emlősök maradványain is lakmározhatnak.

A közönséges polip nőstényei 1,5-2 évesen érik el az ivarérettséget, 100-150 ezer petét rakhatnak le, melyeket a víz hőmérsékletétől függően 4-6 hétig gondoznak, s közben nem táplálkoznak. A peték kikelését követően a nőstények elpusztulnak.
A kikelt kis polipok hossza a 3 millimétert, tömegük a 0,03 grammot alig éri el.

Egyes fajoknál előfordul, hogy a nőstények akár négy évig is gondozzák utódjaikat.

A polipot általában főve vagy sütve, a kisebbeket Kelet-Ázsiában nyersen is fogyasztják.

Későbbi felhasználás esetén, a megtisztított polipokat sok helyen, még napjainkban is, hagyományos módon szárítják.

A konyhába kerülést megelőzően, húsát puhára kell verni, különben rágós marad, majd hosszú főzés, sütés vagy grillezés következik, de egyes vidékeken pörkölt is készül belőle.

A nagyobbakat fej nélkül, a kisebbeket egészben is felhasználják.

Rémisztő tengeri szörnyekről és hajókat mélybehúzó óriáspolipokról már ókori feljegyzések is szólnak, de a felfedezések kora sem szűkölködik horrorba illő történetekben.

Jules Verne regényeiben is találkozhatunk, a Nemo kapitány Nautiluszát megtámadó óriáspolippal.

Valóban léteznek ilyen szörnyek?

Igen. Az óriáspolipok valóságos élőlények. No, nem akkorák, hogy hajókat meg tudjanak támadni vagy tengeralattjárókat veszélyeztessenek, de méretük így is tekintélyes.

A legnagyobbak Brit-Kolumbia parti vizeiben találhatóak. Karjaik hossza meghaladhatja a 8 métert, testtömegük pedig akár a 70 kilogrammot is.

Egy-egy karján körülbelül 200 darab, egymástól függetlenül működtethető tapadókorong sorakozik, melyekkel a polip rászívja magát áldozatára.

Csőre is tekintélyes méretű, a zsákmányát ezzel tépi szét.

Egy, az óceán által partra vetett óriáspolip-maradvány szemgolyójának az átmérője, mintegy 30 centiméter volt.

Az óriáspolip magányos lény, a tengerfenék lakója. Tápláléka rákokból, puhatestűekből, valamint halakból áll. Ellenségei elől gyorsan elúszva úgy menekül, hogy közben kiüríti a tintazacskóját és akár színt is változtat. Általában három évig él.

A nőstény, több mint 100 ezer petét rak, majd hat hónapon át gondozza őket. Kikelésükkor a kis óriáspolipok csak 4 grammosak és hét hónap alatt nőnek 1 kilogrammosra.

A hím polipok a párosodást követően, az anya pedig a kis polipok kikelése után elpusztul.

A kutatók megfigyelték, hogy az elmúlt két évtizedben csökkent az óriáspolipok mérete, ötvenkilósnál nagyobb állattal alig találkoztak.

A tudósok szerint a vízszennyezés, a táplálékukat képező rákok túlhalászása, valamint a tengerek felmelegedését okozó éghajlatváltozás állhat a jelenség mögött.

Ennek az aprócska, teniszlabda méretű polipnak a mérge, akár 25 embert is kivégezhetne, ráadásul ellenszéruma nincs. Harapásuk fájdalommentes, sok esetben észre sem lehet venni. Megtörténtét követően percek alatt leáll az izomműködés, s gyors, fulladásos halál következik be.

Szerencsére a kékgyűrűs polipok csupán Japán és Ausztrália partvidékein élnek, az európai tengerpartokon nincsenek jelen.